3. fejezet

- Mi? – tört fel belőlem. – Hogy érted ezt?

- Ez már a harmadik ilyen. De az előző kettő eltűnésnél sem volt semmilyen nyom, ezért hívattak most téged. Hátha te észreveszed azt, amit mi a kisvárosi szemünkkel nem. – úgy tett, mint aki nem veszi észre felindultságomat. – De miután te se találtál semmit, hát…

- Ezt nem mondhatod komolyan? – fakadtam ki. – Még is, mit képzeltetek? Miért titkoltátok el? Egyáltalán, miként tudtátok titokban tartani, hogy senki se gyanakodjon? – kérdéseim özönét zúdítottam rá.

- Nem volt nehéz, mert az előző eseteknél csak Scott, Ben és én voltam jelen. Na meg azért, mert nem akartunk pánikot. – láttam nagyon szégyelli magát, amiért nekünk se szólt már az elején. Annyira dühös voltam, nem tudtam ezzel foglalkozni. – Kérlek ne haragudj rám! Én csak azt tettem, amire a rendőrfőnök kért.

- Persze, hogy nem haragszunk. – lépett hozzá Mia és megnyugtatólag a vállára tette a kezét. – Blaise csak dühös most, de ha lenyugszik ő is befogja látni, azt tetted, amit kellett. – indultak is kifelé az ajtón.

- És ugyanaz volt a helyzet az előző kettőnél is, mint most? – kiabáltam még utána. Az ajtóból visszafordulva válaszolt.

- Igen. Szintén nem volt semmi nyomra vezető. Reggel utaztak volna tovább, de csak az üres szobáikat találtam.

- Egy utolsó kérdés. – néztem fel végre. A szemem szikrákat szórt. Carmen ettől kicsit megremegett. – Az ablak minden esetben zárva volt?

- Hát… - gondolkodott, mit válaszoljon. Végül úgy döntött teljesen őszinte lesz, hisz azért jött, hogy mindent elmondjon, meg látta rajtam, amúgy is sejtek valamit. – Nem, minden esetben nyitva volt. – sarkon fordult aztán elhagyta az épületet.

- Köszönjük, hogy elmondtad! – hallottam még Mia hangját utoljára mielőtt becsukta Carmen mögött az ajtót. Nem sokkal ezután újra az irodám ajtajában állt.

- Túl szigorú voltál Carmennel. – korholt le, mintha én tehetnék az egészről. – Ő csak azt tette, amit mondtak neki. Tudod milyen Scott.

- Most már értem miért változtatták meg a helyszínt. Még csak véletlenül se tűnjön fel esetleg ez már nem az első eset. – morgolódtam nem figyelve rá. – Már csak emiatt észre kellett volna vennem, hogy valami nem stimmel. Miért voltam ilyen figyelmetlen? – még mindig nem tudtam napirendre térni a hallottak fölött. – Miért nem szóltak még nekünk se? Inkább megvárták, legyen több eset. Még ekkor se voltak őszinték hozzánk. Így akarja Scott, hogy segítsek neki? – a mérgem nem akart csillapodni. A végén ismét fel alá járkáltam, mint miután Fianna elszáguldott. De azóta annyi minden megváltozott. Sok minden értelmet nyert. Tisztábban láttam a dolgokat, amik eddig homályban voltak. Fiannának igaza volt. Az ablak nyitva volt. Utólag csukták be.

- Már világos, hogyan jutott be a tettes vagy tettesek a szobába és mi módon távoztak. Nem egy teljesen zárt szobából tűntek el az emberek. Az viszont nem világos mindezt, hogyan csinálhatták, hisz a szobák a második emeleten vannak. Hoztak magukkal létrát? De akkor többen kellett volna lenniük. Az meg csak feltűnt volna valakinek. Talán többet tudnánk, ha láttuk volna az előző helyszíneket. – ez bosszantott leginkább. Lehet már meg is oldottam volna az ügyet. Az új információk birtokában végig kell gondolnom, mi legyen a következő lépés. Ehhez azonban meg kell várnom Fiannát is. Őt még be kell avatni. Egyelőre nincs más hátra, mint várni és közben végig gondolni a történteket.

A nap elég hosszúnak ígérkezett. A várakozáson kívül semmi teendőnk nem volt. Fianna megígérte, amint odaér azonnal telefonál, hogy tudjuk biztonságban megérkezett. Így is történt. Reggel 9-kor csöngött a telefon. Közölte rendben odaért Woodstonba. Egyelőre nem említettem neki semmit a fejleményekről. Nem akartam fölöslegesen felizgatni. Telefonba úgy se mondtam volna el mi a helyzet. Nem tartott tovább pár percnél az egész. Utána folytattuk a semmit tevést. Mia odakint egy újságot olvasott az asztalánál. Én az irodámban ültem hátradőlve a székemben, lábamat az asztalon pihentetve. A gondolataim lefoglaltak. Köztük az is, mi legyen az ebéd. A reggeli kimaradt. Azt terveztem elmegyek a Márvány fogadóba ebédelni. De az adott körülmények között ez nem tűnt olyan jó ötletnek. Aztán döntöttem. Inkább rendelek. Hátha Carmen hozza ki az ételt, akkor még tudok faggatózni. Hajnalban túl hirtelen zúdult rám az egész és ahogy Mia is gondolta, később beláttam, tényleg túl reagáltam a dolgot. Azonnal le adattam Miával a rendelést, déli kiszállítást kérve. Mia derékig érő, hosszú egyenes haja coffba volt kötve. Barna szemei ismét az újságot pásztázták miután befejezte a telefonálást. Ő is az asztalon pihentette a lábait. Fehér rövidnadrág és szintén fehér, rövid ujjú blúz volt rajta. Csupasz, barna lábain ragyogtak a napfény sugarai. Nem volt oda a magas sarkú cipőkért, ezért általában laposat hordott. Most is a ruházatához illő fehér vászoncipőt viselt. Gyönyörű látványt nyújtott, ahogy ott ült. Soha nem gondoltam arra, bármi is lehetne közöttünk. Miért nem? Mia gyönyörű fiatal nő, aki már nagyon régen az életem része, akit nagyon szeretek, de úgy tekintek rá, mint a kishúgomra. Ez eleinte se volt máshogy, most se az. Biztos vagyok abban, ő sem érez másként. Fiannával ugyanez a helyzet. Igaz, ő nem régóta van velünk, de mintha a húgunk lenne. Mi egy nagy család vagyunk. Fianna teljes ellentéte Miának, de jól kiegészítik egymást. Mia szolid, visszafogott, míg Fianna szeleburdi, vagány, olykor szókimondó csajszi. Neki vállig érő göndör vörös haja van. Zöld szemei ragyognak a tett vágytól. A neve is találó, mert azt jelenti vörös hajú. A szülei körültekintően választották meg a nevét.

Fianna délben ismét hívott. Azt mondta, a mintát még mindig vizsgálják. Nem megy ez olyan gyorsan, mint ahogy vártuk, de talán a kora délutáni órákban már lesz eredmény. Ha nem, akkor is haza indul. Ilyen esetben telefonon is értesítenek az eredményről. Nem tehettem ez ellen semmit. Így is őrülnünk kellett a segítségnek, amit egy régi barátom nyújtott nekünk. Emiatt nem kell hetekig, sőt hónapokig várnunk, hogy bármit is megtudjunk. Közölte, ő is elmegy ebédelni valahova miután mondtam mi a Márványból rendeltünk. Jó étvágyat kívánt. Majd újra hív, ha indul haza, hogy tudjuk mikorra várható.

A mi ebédünket meghozták időben, de sajnos nem Carmen, ahogy vártam. Csalódott voltam, de úgy se kerülhet állandóan, mert feltűnő lenne. Egyelőre annyiban hagyom a dolgot.

- Fianna jól van? – kérdezte Mia mikor neki láttunk ebédünk elfogyasztásához.

- Igen, csak kicsit tovább tart a dolog, mint vártuk. – feleltem könnyedén. Reggeli rossz hangulatom már rég elmúlt. Pozitívan tekintek a jövő felé.

- De ugye hazajön? – kérdezte aggódva, ahogy egy idősebb nővér teszi. – Nem marad ott éjszakára?

- Persze, hogy hazajön. Akkor is, ha nem lesz eredmény addigra. Nem is hagynám, egy idegen városban éjszakázni egyedül. – mondtam neki felháborodást színlelve. Miből gondolhat rólam egyáltalán ilyesmit? – De tudod milyen makacs tud lenni. De ezt a lehetőséget ő sem vetette fel. Az eredményről tájékoztatnak telefonon, ha úgy alakul.

- Rendben. – sóhajtott fel. Az ebéd hátralevő részét csendben fogyasztottuk el. A fincsi csirkecombokat nem is lehet másképp. Az ízeket csak csönd közepette lehet igazán élvezni. Mia vegetáriánus, így ő csak salátát evett. Én el nem tudnám hús nélkül képzelni az életemet. Undorodva nézte, ahogy az ebédemet csócsálom. Nem szólt semmit. Már megszokta.

Miután végeztünk, úgy ítéltem meg a mai napon már semmi érdemleges nem fog történni, ezért mondtam Miának, nyugodtan haza mehet.

- Szerintem ma már nem fog semmi különös történni. Nyugodtan haza mehetsz. Korán keltünk ma. Már rég nem volt ilyesmire példa.

- Biztos? Nincs rám szükséged?

- Ebben a nagy forgalomban nincs. – mosolyogtam a kérdésen.

- Te is biztos fáradt vagy. – erősködött tovább.

- Igen, de valakinek azért itt is kell maradnia. Menj haza és pihend ki magad. Este valakinek tiszta fejűnek kell lennie. – látszott rajta nem igazán akar menni. – Szólok ha Fianna visszaért. – ígértem. A korai kelés miatt eléggé fáradtnak tűnt.

- Rendben. – végül belátta, az a legjobb, ha pihen egy kicsit aztán később visszajön. Így egyedül maradtam.

Észre se vettem és elnyomott az álom. A telefon csörgésére riadtam fel. Álmodtam valamit, de nem emlékeztem mit. Egy érzés kerített a hatalmába, ami ébredés után csak fokozódott, de sejtelmem se volt mi lehet az és honnan jött. A telefon tovább csengett. Végre észhez tértem. Nagy nehezen fel tudtam venni.

- Igen? – szóltam bele. – Rendben. – ránéztem az órámra. Már elmúlt 3. Fianna hívott. Most fog indulni. Eredmény még nincs, de akkor, ahogy mondták, majd értesítenek telefonon. – Vigyázz magadra útközben! – méltatlankodott, amiért úgy bánok vele, mint egy gyerekkel, de elköszönt és lerakta. Gyorsan riasztottam Miát Fianna érkezéséről. Olyan 7 óra körül várható. Azt hittem még aludni fog, de ő megnyugtatott, már fenn van egy ideje.

Fura, hogy három ügy van, ami hasonló és egyikben sem történt előrelépés. Ezt abból gondolom, mivel Carmenen kívül se a rendőrfőnök, se a helyettese nem keresett meg történt-e valami vagy ők találtak volna valamit. Az egész kezd egyre zűrzavarosabb lenni. De már csak néhány óra és végre beavathatjuk Fiannát. Neki talán lesz néhány észrevétele. Úgy néz ki, igen csak van tehetsége a nyomozómunkához.

- Min töprengsz? – lépett be Mia.

- Csak Fiannán. – fel se kellett néznem, amikor meghallottam a hangját. Rögtön tudtam ki az. – Azt hiszem van tehetsége a nyomozáshoz. Talán lesznek jó észrevételei, amint megismertettük vele az új fejleményeket. Úgy látszik én már öregszem.

- Ugyan már. Fianna csak lelkes. Ez előtt nem igen lehetett része ilyesmiben. – próbált lelkesíteni.

- Valószínű. De mivel magyarázod azt, hogy én nem veszek észre dolgokat, míg ő igen. És elfelejtek létfontosságú kérdéseket feltenni, amik segíthetnének a megfelelő következtetés levonásában.

- Csak fáradt vagy. – próbálkozott tovább.

- Mitől? – de én se hagytam magam – A semmit tevéstől?

- Az agyad egy kicsit eltompult. Ennyi az egész. – magyarázta, mint aki a téma nagy szakértője. – Rég nem volt egy ügyünk sem. Főleg ekkora horderejű. Ha visszarázódtál, újra rá fogsz érezni. Vágni fog az agyad, mint a borotva.

- Remélem igazad van. – mondtam végül.

- Biztos. – őrült annak, végre sikerült egy kis lelket öntenie belém. – És hát nyár van. A meleg se épp arról híres, mennyire serkenti az agyat.

- Ne hidd mennyire önző vagyok és nem őrülök annak, hogy Fiannának tehetsége van ehhez és észrevesz dolgokat, amiket én nem, hisz egy csapat vagyunk. Úgy is megosztjuk egymással az információkat.

- Tudom én azt. Büszke vagy rá, mint egy nagy báty. Én is az vagyok. De rád is. Jó kis csapatot alkottok.

- Hé! Magadat se felejtsd ki. – milyen dolog önmagunkat kifelejteni a csapatból. – Te is a csapat tagja vagy. Ugyanolyan ügyes, mint bármelyikünk.

- Köszönöm! – mondta mosolyogva.

- Komolyan mondtam. Mi hárman vagyunk egy csapat. Nekem ti vagytok a családom. A családomért mindenre képes vagyok. – odajött hozzám, adott egy nagy puszit.

- Ezt is tudom. – a haja most ki volt engedve, súrolta az arcomat. Farmer nadrág volt rajta egy kék, fodros ujjú felsővel és a fehér vászoncipővel. Én szintén farmer nadrágot viseltem egy fekete polóval. Fekete hajam égnek mered. De én így szeretem.

Nagyon meleg van. Altonban a nap a délutáni órákban áll a legmagasabban. Ilyenkor van a legmelegebb. Mia gyorsan feltűzte a haját ne melegítsek tovább a hátát. A lányoknak mindig nehezebb dolguk van a hajukkal, mint nekünk férfiaknak. De egy lánynak a haja az ékszere. Épp ezért szerintem jobban áll nekik a hosszú haj. De mit tudhatok én ezekről a dolgokról.