2. fejezet

 Ilyen lett a második feji. Egyelőre nem írok többet. Megvárom mi lesz a többi bloggal meg majd  még lesz szavazás is ezekkel kapcsolatban. Ezért a többi blogomon kövessétek figyelemmel az eseményeket! :)  Mert  leginkább azokon az oldalakon fogom közölni az információkat és ott lehet majd szavazni az új történetekkel kapcsolatban is. Köszönöm!

Mindketten meglepetten néztünk Fiannára. Hogy érti ezt?

- Talán találtál valamit? – tapogatóztam óvatosan. Féltem, talán mellé trafálok. De ámulatomra nem így történt.

- Igen. – mondta nagy büszkén. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottunk. – Tudom, azt szereted, ha mindent te tudsz meg először. Ezért ott Scott, Ben és Carmen előtt jobbnak láttam, ha nem szólok. Úgy gondoltam – magyarázta – majd ha csak mi leszünk, akkor mondom el és te eldöntöd elmondod-e nekik. – Fianna csak várt. Hogy mire azt nem tudom, de a kíváncsiság ki tört belőlem.

- Mondd már mi van! – szóltam kissé ingerülten.

- Először is szerintem az ablak eredetileg nyitva volt. Csak utólag zárták be. – nyomatékkal ejtette ki szavait, teljes meggyőződéssel.

- Érdekes feltételezés. – gondolkodtam el. – Miből gondolod?

- Emlékszel arra, amikor ott voltunk és nagyon meleg volt a szobában? – bólintottam – Emiatt én kinyitottam az ablakot. – megint bólintottam – Ez éjszaka se lehetett másként mivel nyár van. Ilyenkor éjszaka szintén nagyon fülledt a levegő. Ekkor vettem észre, amit másrészt talán ők is észrevettek volna, ha az ablakot az eredeti állapot szerint hagyják. Vagy lehet, hogy akkor sem. Nem tudom. Nem is értem miért változtatták meg? – kalandozott el pont, amikor elért a lényeghez és végre kiderülne, mit fedezett fel.

- Fianna! – szóltam rá erélyesen.

- Bocsánat! – hajtotta le a fejét szégyenlősen. – Szóval, ahogy kinyitottam az ablakot a kereten és a párkányon találtam némi apró, alig észrevehető vércseppet. – tátva maradt a szánk – Hátra néztem. Mivel senki nem figyelt rám, ezek szerint ti sem, gyorsan mintát vettem belőle. – várt. Semmi reakció részünkről. Ekkor kezdett kicsit elbizonytalanodni. Arra gondolt biztos hibázott. – Nem jól csináltam? Szólnom kellett volna Scottnak vagy Bennek? – nézett rám kérdőn.

Mia meg én csak álltunk magunk elé meredve. Nem semmi ez a Fianna. Tényleg észre se vettük, mit ténykedik.

Városunk kicsiny rendőrségének tagjai 2 fő. A rendőrfőnök és a helyettese. Ők ketten vigyáznak a város biztonságára és derítik fel a kisebb ügyeket. Ilyen nagyszabású dologhoz nincsenek hozzászokva.

- Nem. Nagyon ügyes vagy. – pár perc múlva sikerült összeszednem magam. – Csak azt nem tudom mi okuk volt minderre.

- Ezt már sajnos én sem tudom. – könnyebbült meg. – Holnap elviszem a mintát elemzésre és azonosításra Woodstonba. Talán okosabbak leszünk.

- Fianna, én csak ámulok-bámulok rajtad milyen ügyes lettél. – kezdett el áradozni Mia, mikor végre ő is magához tért. – Nekem se tűnt fel, amit csinálsz pedig majdnem melletted álltam. Büszke vagyok rád. – ölelte át fogadott húgát. Láttam rajta jól esik neki a dicséret. Az tény, sokat változott fejlődött mióta velünk van. Igazán jó és szemfüles nyomozó lett ez idő alatt. A képességeit még nem igazán tudtuk tesztelni. Itt, a túl nagy rejtélyek elkerülnek minket. Azonban érzem ez az ügy nem mondható hétköznapinak. Nincs túl sok nyomunk, de valamivel előrébb vagyunk.

- Köszönöm! – pirult el.

- Woodston nagyon messze van. – tértem vissza arra, amit mondott.

- Tudom, de ha korán indulok, akkor estére vissza érhetek.

- Nem mondod el Scottnak? – fordult hozzám Mia.

- Egyelőre nem. Aztán majd meglátjuk. Attól függ mi lesz ebből.

Másnap reggel mind korán keltünk. Miával ott akartunk lenni az indulásnál.

Kellemes hajnali idő van. Napközben már nagyon meleg szokott lenni pedig még csak a nyár elején járunk. Az ajtóban állva néztük, ahogy beszáll az utóba majd nagy sebességgel távolodik, míg egyszer csak eltűnt a szemünk elől.

- Megyek, főzők kávét. – mondta Mia majd eltűnt az irodában. Én még kicsit álltam az ajtóban. Élveztem a kellemes, hűs levegőt. Nyáron ritkák a hűs hajnalok. Hajnalban olyan meleg szokott lenni, mint nappal. Ugyanez vonatkozik magára az éjszakára.

A nap megjelent a láthatáron. Kezdett világosodni. Néhány óra és úgy fog tűzni a nap, mintha késő délután lenne. Bementem a légkondicionált előtérbe. Időközben Mia lefőzte a kávét, a csészét bele tette a kezembe.

- Köszönöm!

- Nagyon szívesen. – azonban látta rajtam az aggodalom jeleit. – Ne aggódj! Minden rendben lesz vele. Nem most először megy be a nagyvárosba egyedül.

- Tudom. – válaszoltam kurtán.

- Akkor mi a baj? – de a titkárnők gyöngye nem hagyta abba. Túl jól ismer.

- Ez az egész ügy. Egyszerűen nem hagy nyugodni.

- Az eredmény után talán okosabbak leszünk.

- Talán. Nincs rá semmi garancia, hisz mi van, ha nem szerepel a nyilvántartásban? Mi van, ha az egyik áldozaté? Akkor semmivel sem jutottunk előrébb. – tépelődtem hangosan – Vajon mit titkolhatnak még előlünk? – Ezen Mia is elgondolkodott. A tegnap történtek után semmiben sem lehetünk biztosak.

Kavarogtak a gondolataim. Körbe – körbe járkáltam. A légkondi kellemes levegőt árasztott.

Mia a szemével követett, de nem szólt egy szót se.

-Jó reggelt! – lépett be valaki. – Láttam, hogy itt vagytok.

Felnéztem. Carmen állt az ajtóban.

- Jó reggelt! – Mia tért magához először.

- Ő……..Igen. Jó reggelt! – néhány perc múlva csatlakoztam. – Mi járatban erre?

- Beszélnem kell veled.

- Van valami fejlemény az ügyben?

- Nem egészen, de köze van hozzá. – nem nézett a szemembe. Nem értettem miért.

- Menjünk be az irodámba. – mutattam a nyitott ajtó felé. Még sötét volt benn. Kicsit felhúztam a redőnyt. Egy kis fény szűrődött be így nem kellett villanyt kapcsolni. – Foglalj helyet!

- Köszönöm! – leült az asztalommal szemben lévő székre. Én az asztalomhoz sétáltam és én is leültem a székembe vele szembe.

- Kérsz egy kávét vagy valamit?

- Nem, köszönöm. Ez nem könnyű nekem úgyhogy, ha nem haragszol a tárgyra térnék. – nézett végre rám aztán ismét elfordította a fejét és az ablakon nézett kifelé.

- Persze. Csak nyugodtan. – feleltem higgadtan.

- Nem fogsz őrülni annak, amit mondani fogok, de meg kell értened megígértem Scottnak, senkinek se mondom el. Nem akartunk pánikot kelteni.

- A rendőrfőnöknek? – vajon, mit akarhat ezzel mondani? – Megrémisztesz. – Mia eddig az ajtóban állt. Most ő is leült az ajtó melletti kanapéra, onnan figyelt feszülten tovább. – Mi történt? Mondd el nyugodtan. – biztattam. – Tudod, hogy bennünk megbízhatsz.

- Ígérd meg, senkinek nem mondod el, amit mondok, te is ígérd meg Mia – nézett hátra – és azt se, hogy tőlem tudjátok. – felváltva nézett ránk.

- Megígérem. Ami elhangzik itt, az nem hagyja el a szobát. – egyeztem bele.

- Én is megígérem. – bólintott Mia.

- Persze azt meg kell értened, mivel Fianna nincs most jelen, őt még be kell avatnunk akármit akarsz nekünk mondani. – nem szólt erre semmit csak igenlően bólintott majd szemét az asztalra szegezve elkezdte mondani azt, amiért ilyen korán felkeresett bennünket.

- Scott megígértette velem senkinek se mondom el, de úgy gondoltam, mivel ti részt vesztek a nyomozásban jogotok van tudni. – rám emelte tekintetét. Tele volt félelemmel. Ismét lehajtotta a fejét, de folytatta. – Nem ez volt az első eset a városban. – néma csönd.