−Blaise! – óriási dörömbölésre lettem figyelmes, mély álmomból riasztott fel. Elég későre járt az idő. Ki lehet ilyenkor? – Blaise! – kiáltotta mégy egyszer a nevemet, mire végre sikerült az ajtóhoz botorkálnom. Szélesre tártam.
−Ki az ilyen későn? – alig láttam ki a fejemből. Nagy meglepetésemre Carmen állt az ajtóban. – Carmen? Valami gond van? Mit keres itt ilyen későn?
−Nem tudtam, mit csináljak, kihez forduljak. – próbáltam beinvitálni, de nem mozdult. – Én ezt már nem bírom.
−Mi történt? – tettem vállára a kezemet.
−Néhány napja egy család szállt meg nálam. – rémlik valami, mintha láttam is volna őket. – Ma reggel elmentek az erdőbe túrázni és azóta sem jöttek vissza. – összeborzongott.
−Komolyan? Az erdőbe? Nem figyelmeztetted őket, hogy veszélyes?
−De hogy nem. De tudod milyenek a turisták. Senkire sem hallgatnak.
−Ez igaz. – adtam igazat neki. Táblák is hirdetik, hogy az erdő veszélyes lehet és, ha egy mód van rá, kerüljék. De épp ez az ok, amiért a turisták még is csak beteszik oda a lábukat. És most meg is lett az eredménye.
−Ugye segítesz? – ez nem is kérdés, csak az a gáz benne, hogy a nyomozás miatt be kell merészkednünk az oda.
−Persze Carmen. – talán jobb lenne megvárni a reggelt. Ezzel viszont az a gond, hogy addigra kihűlhetnek a nyomok, így minden perc számít. Nem vesztegethetjük az időt. Mióta itt élek egyszer sem voltam még ott. Én már az elejétől nagyon komolyan vettem ezt a tiltást, mert egy ilyen helyen soha sem lehet tudni, mi van az erdőben. De most nincs más választásom. – Felhívom a lányokat, legyenek készen, mire odaérek. – kaptam is elő a telefont. Még szerencse, hogy együtt laknak, így elég az egyiküket tájékoztatnom.
−Halló! – vette fel a telefont álmosan Mia.
−Én vagyok az, Blaise. – biztos nehezére esett felfognia, mi a helyzet, de nem akartam sokat vacakolni. – Helyzet van. Nemsokára ott vagyok nálatok. Addigra legyetek kész!
−De Blaise! Hajnali két óra van. – az lehet, de már így is meg van az esélye annak, hogy késő és a nyomok rég kihűltek.
−Ha ott leszek, mindent elmagyarázok. Ti csak menetre készen várjatok! Rendben?
−Oké. Te vagy a főnők. – bizony én, de soha nem éltem ezen jogaimmal. Nálunk demokrácia van. Le is raktam a telefont.
−Te is velünk jössz? – fordultam vissza Carmenhez mielőtt rohantam volna öltözni és összeszedni pár cuccot, ami a sötét erdőben ilyenkor kelhet.
−Nem. Én azt hiszem jobb, ha kihagyom. – teljesen bepánikolt a tudattól, hova készülünk az éjszaka közepén. Nem tudom a lányok, hogy fognak erre reagálni.
−Megértem. De megtennél nekem valamit? Nincs időm elmenni az irodában lévő fegyvereinkért. Ezért elhoznád Miához azt, amit ott hagytunk nálad megőrzésre? – jobb nem jutott eszembe. Ezzel legalább nem veszítünk több időt, mert mire én odaérek Miához, addigra Carmen is odaérhet a puskával.
−Persze. – sarkon fordult és el is viharzott. Én meg rohantam felöltözni. A fekete hátizsákomat megpakoltam kötéllel, zseblámpákkal, térképpel, találtam még riasztópisztolyt is. Gyorsan bevetettem magam a fekete volvómba és két perc múlva már Mia háza előtt álltam, ahol vártak rám. Nem sokkal utánam befutott Carmen is a puskával.
−Elmondanátok mi ez az egész? – fordult felém kíváncsian Mia, miután meglátta Carment, kezében a fegyverrel.
−Majd útközben elmesélem. Szálljatok be! – mindketten szó nélkül beültek. – Köszönjük Carmen! Ne aggódj! Amint visszaértünk tájékoztatlak. – fordultam feléje. A többiek türelmetlenül várakoztak, már igazán tudni akarták megőrültem-e vagy, mi van. Én is beszálltam és pár másodperc múlva már száguldottunk is a sötét erdő felé.
−Blaise! Most már igazán elmondhatnád, mi van! – szólalt meg Fianna is.
−Nem fog tetszeni, amit mondani fogok. – ismertem be. Valószínűleg, ha előbb felvilágosítom őket, akkor mehettem volna egyedül.
−Azért csak mondd el, hogy végre legyen értelme annak, hogy éjszaka kirángattál minket az ágyból. – ezt szeretem Fiannában. Nem szereti a ködösítést, egyenes választ vár, ha feltesz egy kérdést és addig nem is nyugszik, míg meg nem kapja.
−Most egy család tűnt el. Carmen rémülten zörgetett az ajtómon éjjelek éjjelén.
−Te jó ég! – Mia arca elfehéredett. Teljesen megértem, mostanában igen megszaporodtak ezek az események. Még szerencse, hogy kicsiny falunk lakói közül még senki sem tűnt el. Turista viszont annál több. Ez már nem csak gyanús, de hátborzongató is.
−Mikor és hogyan? – Fianna agya már is elkezdett pörögni.
−Pontosan nem tudjuk mikor. Reggel elmentek kirándulni az erdőbe és azóta sem tértek vissza. – Mia ereiben meghűlt a vér a rémülettől.
−Ugye ez nem azt jelenti, hogy mi most az éjszaka közepén az erdő felé autózunk?
−Nincs más választásunk Mia. Már lehet, így is kihűltek a nyomok. Ha tovább várunk, minden reményünk elveszhet, hogy találjunk akármit is.
−De Blaise! – csúszott egy fokkal feljebb a hangja. – Még nappal se merészkedünk oda, nem hogy éjszaka.
−Mia! Blaisenek igaza van. Nem vesztegethetjük az időt. – gondolhattam volna, hogy Fianna ezt a tényt, ilyen hidegvérrel fogja fogadni. Nyoma sincs rajta félelemnek. Időközben megérkeztünk az erdőhöz vezető földesút elágazásához. Már ezt a részt is fák ölelik körbe. De csak egy darabig lehet autóval haladni. Olyan ritkán használják az erdőn átvezető utat, autóval meg főleg, hogy elkezdte benőni a gaz. A mai éjszaka nagyon meleg és iszonyatosan fülledt a levegő. Szellő semmi. Ettől függetlenül, a biztonság kedvéért kénytelenek voltunk hosszú ruhákat magunkra aggatni.
Hamar elérkeztünk az út végére.
−Innen gyalog kell tovább mennünk. – előkotortam az elemlámpákat és mindenki kezébe adtam egyet. Aztán a hátizsákot a hátamra vettem, a puskát meg a kezembe. – Készen vagytok?
−Nem tudom jó ötlet-e ez az egész. – Mia hangja félelemről árulkodott.
−Csak maradj mindig mellettem és akkor nem lehet gond. – próbáltam biztatni, de még én sem voltam biztos az ötlet helyességében.
−Én készen állok. – Fianna hangja határozottan, magabiztosan csengett, mint aki semmitől sem fél. Mire észbe kaptunk már a kocsi mellett állt, ránk várva. Nagy nehezen mi is kikászálódtunk. A térképet majdnem elfelejtettem, így gyorsan előhalásztam azt is, még véletlenül se tévedjünk el, hanem hamar visszataláljunk és baj esetén mielőbb letudjunk lépni.
−Oké! Akkor vágjunk bele! – indultam meg az erdő sötétsége felé a lányokkal a nyomomban. Amint odaértünk az erdei ösvényhez és ráléptünk, felkapcsoltuk az elemlámpákat. Fényüknek hatósugara nem világított be túl nagy területet, ezért nagyon figyelnünk kellett, ha bármit is észre akartunk venni. Azért a biztonság kedvéért az autó reflektorait is égve hagytam.
−Mintha tűt keresnénk a szénakazalban. – milyen igaza van Miának, de nincs más választásunk.
−Nézd csak Blaise! – érintette meg Fianna az egyik fának a törzsét. Én is oda irányítottam a fényemet. – Karmolás nyomok. Talán egy medve? – jobban szemügyre vettem. Van vadász ismerősöm és láttam már medve által hagyott nyomokat, de ez egyáltalán nem hasonlított.
−Nem hiszem. – vizsgáltam meg még közelebbről.
−Hát akkor? – jött oda Mia is, hogy jobban lássa.
−Fogalmam sincs. De elég különös.
−Szerintem jó irányba haladunk. – egy csepp bizonytalanság sincs Fiannában. Ez nagyon különös.
−Jobb lesz, ha tovább megyünk. – indultam meg újra. Lehet ez csak egy véletlen és semmi köze az ügyhöz.
Egyre beljebb haladtunk a fákkal körül vett, alig kivehető erdei úton.
−Blaise! Ennek semmi értelme. Nem mehetnénk inkább haza? – Mia hangja egy cseppet sem volt nyugodt, de mitől is lett volna az.
−Addig nem, míg meg nem találjuk a családot. – ez nagyon határozottan hangzott, pedig az én hátamon is felállt a szőr ettől a helytől.
−Ide nézzetek! – Fianna sasszeme megint kiszúrt valamit. – Vér! – biztos rosszul látja. Az nem lehet, mert az azt jelentené, hogy a családnak esetleg baja esett. Nekünk pedig még abból kell kiindulnunk, hogy van esély a megtalálásukra.
−Ez bizony vér. – de nekem is be kellett ismernem jó megfigyelő, mint mindig. – De ez még nem jelent semmit. Nem tudhatjuk kié a vér. Lehet csak valami állaté. – nagyon nehéz úgy nyomozni, ha az embernek nincs meg minden felszerelése a nyomok kivizsgálásához. – Semmilyen eszközünk nincs a megfelelő nyom rögzítéshez.
−Ezt azért nem mondanám. – mit akar ez már megint jelenteni? Fianna előkotort a táskájából egy apró szerkezetet. – Indulás előtt úgy gondoltam, ez még jól jöhet. A városban szereztem be, hogy ne kelljen állandóan beutazni, ha valamit megakarunk vizsgáltatni. – jól eltitkolta ezt eddig. Vajon miért?
−Miért nem szóltál róla? – néztem rá kérdőn, bár nem tudom ezt a sötétben mennyire látta.
−Mert elfelejtettem, annyi minden történt. De most szólok. – mintát kapart a fatörzsén lévő vérből és rá rakta arra a kis szerkezetre.
−Elmondanád, mi ez? – kíváncsiskodott Mia.
−Ez egy PDA-hoz hasonló anyagelemző. Bármiről megmondja, mi az. Élőlények esetében azt, milyen fajhoz tartozik, honnan származik, ember-e, vagy állat. Ha ember, akkor műhold segítségével rákapcsolódik a központi rendszerre, ami által meg lesz az illető személyazonossága is.
−Igen komoly szerkezet akkor. – Mia nem rejtette el meglepettségét.
−Honnan szerezted? – most már engem is nagyon érdekelt ez a dolog. Fianna olyan dolgokat tesz, amiket soha nem gondoltam volna. Egyre több meglepetéssel szolgál. Mindez nem baj, csak elég különös.
−A barátod, aki segített nekünk, tanácsolta ezt, hogy ne kelljen egy-egy lelettel annyit utazni, hogy megtudjunk róla valamit, főleg ha aztán kiderül semmi jelentősége nincs. Ajánlott valakit, aki betudott szerezni ilyesmit. Pár óra alatt már a birtokomban is volt – magyarázta. – És most lefuttatom a keresést. Néhány perc és lesz eredmény. – türelmetlenül várakoztunk. Az biztos, hogy praktikus kis masina. Miket ki nem találnak!
−Na? – már nagyon izgatott voltam.
−Az biztos, hogy emberi. – ez semmi jót nem jelent, de ettől még bárkié lehet. – Rácsatlakozik a műholdra az azonosításhoz. – mellé álltam, hogy lássam a működését. Hirtelen zöldre váltott. Elég hamar meglett az eredmény. – Ez a vér, Richard Fergusoné. Hogy hívják a családot, akit keresünk? – nézett rám. Tudtam, hogy elfelejtettem valamit. Nem kérdeztem meg Carmentől a család nevét. Nem is tudom, hogy lehet így keresni valakit, de én sikeresen bebizonyítottam, megoldható. Egészen eddig.
−A franc. Azonnal felhívom Carment. – előkotortam a mobilomat. Már hajnali fél négy is elmúlt. Nem sokára világosodni kezd. Térerő az nem volt, így keresnem kellett egy olyan pontot, ahol egy gyors telefonhívást letudok bonyolítani. – Szia Carmen! Bocsi, hogy zavarok! De kéne a család neve. – szerencsére tudta, jól is néztünk volna ki, ha nem tudta volna. – Aha! Köszi! – le is raktam. – Ferguson. A család neve Ferguson. – na, most lehet pánikolni, mert ez semmi jót nem ígért.
