Sziasztok!
Egy kis ízelítő a történetből. Remélem felkelti majd az érdeklődéseket bár még nem biztos, hogy ez marad meg első fejezetnek, de valami ilyesmiről lenne szó. Várom a kommenteket, hogy szerintetek milyen. Előre is köszönöm! Zora
Néhány év telt el mióta egy tetőtől – talpig vérrel áztatott nő állított be hozzám segítségemet kérve. Mint később kiderült, a családját valaki, vagy valami megölte. Csak ő élte túl. A testek soha sem kerültek elő. Arra, pontosan mi történt nem emlékszik. Azóta se jöttünk rá, de nem adjuk fel.
Fianna csatlakozott hozzánk. Kis csapatom két főről három főre bővült.
- Nézd csak mit találtam! – már megszoktam, hogy soha sem kopog mielőtt belép, de hirtelen feltűnései mindig meglepnek. – Épp a könyvtárban voltam. – azóta az éjszaka óta sok időt tölt ott könyveket bújva kutatva a válaszért. Abban reménykedik az egyik könyvben ott rejlik a magyarázat a történtekre.
A Kansas állambeli Alton egy kisváros Woodston és Bloomington között. Lakosságának száma kevesebb, mint egy rezervátumé. Összvisz 117 fő. Nem egy nagy város. Épp ez a jó benne. Nyugodt, csendes, bár egy magánnyomozó számára nem épp ez lenne a paradicsom. Ebből is látszik, én nem vagyok szokványosnak mondható. – Blaise! Te nem is figyelsz rám. – riasztott fel töprengésemből türelmetlenül.
- De hogy nem. Rád ne figyelnék? – mosolyogtam rá.
- Ne vicceld el a dolgot, kérlek! – tekintete komoly maradt.
- Rendben. Akkor mutasd mit találtál! – teret engedtem neki újabb kutatási eredményének bevezetésébe. Teljesen megszállott volt. Ez talán érthető is az átélt események után. Csak ezek soha nem vezettek sehova.
Elém rakta a könyvet, amiben úgy érezte válaszra lelt. Abban reménykedett, ebben én is megerősítem.
- Farkasok? – ezzel meg vajon hova akar kilyukadni?
- Igen. Biztos ők voltak azok, akik megtámadtak minket. – mondta teljesen meggyőződve arról, most megtalálta, amit keresett.
- Ugyan már. Ez lehetetlen. – tűnődtem el a képek láttán.
- Mért lenne az? – nézett rám mérgesen – Hisz élnek a környéken farkasok vagy nem?
- Ugyan. Ez lehetetlen. – tűnődtem el a képek láttán.
- Mért lenne az? – nézett rám mérgesen – Hisz élnek a környéken farkasok vagy nem?
- Igen, de nagyon kevés számban.
- Na, látod. – huppant le a kanapéra nagy büszkén.
- Ez viszont még nem bizonyíték semmire. – ábrándítottam ki. – Arra nem ad magyarázatot, hova lettek a testek és a sok vérre sem. – Csönd telepedett ránk.
- Igazad van. – az újabb kudarc elszontyolította. – Csak már olyan régóta keressük a magyarázatot minden eredmény nélkül.
- Tudom. De nem szabad feladnod Fianna. Egyszer majd csak találunk valamit, ami elvezet a rejtély megoldásához.
- Valami baj van? – lépett be az ajtón Jamina, a titkárnőm. Hosszú barna haja a derekát súrolja. Nyár elején járunk, de már olyan forróság van, mint nyár közepén. Altonban a hőmérő higanyszála nem egyszer eléri a 49 fokot is.
Kansasben az időjárás általában szélsőséges. Nagy a hőingadozás. Nyáron nagyon meleg van, télen viszont embertelenül hideg. Tavasszal és ősszel rengeteg csapadék hullik. Viharos szelekben sem szenvedünk hiányt, amik sokszor csapnak át tornádó jellegű, igen erős szelekké. Maga a környezet szép. Körös-körül hegyek és erdők borította tájak. A legközelebbi városok több órányira találhatóak.
- Nincs semmi különös. Csak Fianna kutatása ismét nem hozott eredményt. – mondtam kissé kuncogva, amitől göndör vörös haja mindig még jobban égnek állt, mint egyébként.
- Ne bántsd szegényt! Van épp elég gondja. – Mia nem sokkal idősebb Fiannánál és azonnal megkedvelte a lányt. Mi egy igazi nagy család vagyunk. Húgomként szeretem mindkettőjüket. Sokszor ki is használom bátyai jogaimat. Értük mindenre képes vagyok.
- Blaise! – rontott be az iroda előterébe Carmen.
- Mi a baj? – kérdezte Fianna Carmen arcát látva. Miával az irodában társalogtunk. Ritkák az ilyen váratlan pillanatok.
- Hol van Blaise? – nem leplezte idegességét.
- Az irodájában. – csatlakozott az előtérben álló hölgyekhez Mia.
- Itt vagyok. – álltam föl megnézni mi az. – Mi történt?
- Velem kell jönnöd! – kézen fogva elkezdett magával húzni.
- Várj már egy percet! Elmondanád előbb mi a baj? – furcsállom ezt a viselkedést. Carmen nyugodt természetű.
- Erre nincs idő. – hadarta szavait.
- Kérlek Carmen! – próbálta Mia nyugtatni. – Egyszerűbb lenne, ha előbb elmagyaráznád mi ez az egész.
- Igen. Légy szíves mondd el! – Fianna is igyekezett rá venni a tények ismertetésére.
- Rendben. – végül engedett a nyomásnak. – Tegnap a fogadóban megszállt két átutazó éjszakára. Ma reggelre azonban nyomtalanul eltűntek. – arca sápadt lett a rémülettől. Carmené az egyetlen fogadó a városban.
- Ez érdekes. – mondtam elgondolkozva. – Miért nem a rendőrfőnöknek szólsz erről?
- Ő küldött, hogy szóljak neked.
- Tényleg? – lepődtem meg. Scott soha nem szerette, ha bele ütöm az orromat az ügyeibe, vagy ha az emberek engem keresnek meg a problémáikkal. – Akkor nagy lehet a baj.
- Kérlek! Ugye segítesz?
- Természetesen. Máris indulhatunk. – a többiek kérdőn néztek rám. Mi ebben a furcsa? Miért ne akarnék segíteni? Pláne, ha a rendőrfőnök maga kéri, ami igazán nem mindennapi dolog. Elindultam kifelé. A többiek követtek. Minden helyszínre közösen megyünk. Több szem többet lát.
Nincs messze a fogadó, csupán két utcányira. Autóval azért sokkal gyorsabb. Mind beszálltunk az én fekete BMW-be és pár perc alatt ott is voltunk.
A Márvány fogadó egy fehér, kétszintes épület. Alul van az étterem rész a recepcióval és közös helyiséggel, ahol a vendégek ismerkedhetnek, beszélgethetnek. Az emeleten hat vendégszoba található. A mi kisvárosunk nem épp turista látványosság, de átutazók sokszor állnak meg itt éjszakára. Akad egy-két olyan is, aki hosszabb időre jön, főleg főszezonban. Nálunk még nem indult be a szezon.
Scott már várt minket.
-Őrülök, hogy eljöttetek. – meg se várta míg reagálunk, már mutatta is a helyszín felé az utat. – Mi semmi különöset nem találtunk. Talán majd ti. – ezen elmosolyogtam. Soha nem hallottam tőle még ilyesmit. A helyettes, Ben biztosította a helyszínt nem mintha bárkitől is tartani kellett volna, de ez az előírás.
- Ben! – üdvözöltem a helyettest, amikor odaértünk.
- Blaise! – köszöntött vissza ridegen. Volt köztünk egy kis nézeteltérés, mikor még a húgával jártam együtt. Nem kedvelt már akkor sem. Ráadásul mióta szakítottunk Bekyvel, ez sokkal jobban kiéleződött.
- Hm. Különös. – néztem körbe a szobában – Mintha még mindig itt lennének. Talán csak korán elmentek egy kicsit kirándulni. Nem? – kérdeztem egyenesen Carmentől. A szoba rendetlensége ellenére túl tiszta.
- Nem. – válaszolta sértődötten – Ma reggel mentek volna tovább. Csak éjszakára szálltak meg.
- Be volt zárva az ajtó? – kérdeztem tovább.
- Ezeket a kérdéseket én is feltettem. – morgolódott Scott.
- Tudom, de nekem szintén hallanom kell a válaszokat. – néztem rá. Egyetértően bólintott.
- Igen. Be volt zárva. Reggel feljöttem és bekopogtam. Azt kérték, korán szóljak nekik, mert mielőtt elmennek szeretnének reggelizni. – mesélte kérés nélkül a történteket. – De mivel senki nem jött ki, nem válaszolt, ezért kinyitottam az ajtót megnézni mi az oka ennek. Az egyszerű ok az volt, hogy nem volt senki a szobában. – ennél a résznél kissé megremegett. Ő sem értette két személy hogyan tűnhetett el egy bezárt szobából teljesen zajtalanul.
- Ezek szerint belülről volt bezárva az ajtó. – elmélkedtem hangosan.
- Igen. – furcsállta ezt a kijelentést, hisz ez egyértelmű volt abból, amit elmondott, de válaszával megerősítette.
- Akkor miért tudtál a saját kulcsoddal bejönni?
- Tessék? – nézett rám meglepetten.
- Ha belülről volt bezárva – magyaráztam – a kulcsnak az ajtóban kellett volna lennie, ami azt jelenti, te nem tudtad volna kinyitni az ajtót.
- Oh. – lepődött meg ezen – Hát a kulcs a földön volt, amikor bejöttem.
- A földön?
- Igen.
- Vajon az ajtóból, mi módon került a földre?
- Biztos kiesett csak nem vették észre – egyszerűsítette le Ben. De én akkor is furcsálltam, mert ha véletlenül rántotta volna ki valamelyikük, miután bezárta az ajtót, a fém kulcs nagy robajjal ért volna földet, amit minden bizonnyal meghallottak volna és kétlem, hogy ne vették volna fel onnan.
Miközben párbeszédet folytattam és a kérdéseimet intéztem Carmenhez, addig Mia és Fianna szakértői szemmel körbe nézett a szobában, hátha találnak valami szokatlant, amit a rendőrfőnök és helyettese esetleg nem vettek észre.
- Úgy látom, minden holmijuk itt van még – mondta Mia.
- Igen, én is azt hiszem. – feleltem neki.
- Semmi különöset nem látok ebben a helyiségben. – állapította meg Fianna is.
- Épp ez a furcsa. – folytattam elmélkedésemet – Miképpen tűnhettek el hangtalanul, nyomtalanul? Még ha üres is lenne a fogadó, Carmen akkor is itt van. De még csak nem is üres. Jól tudom?
- Vannak még két szobában vendégeim, akik egy kicsit hosszabb időre jöttek.
- Ők sem láttak vagy hallottak valamit?
- Nem, pedig az egyikük arra panaszkodik, nem tud rendesen aludni új helyen.
- Ki kérdeztük őket is. – szólt közbe Ben megelégelve azt, mintha ők nem értenének a munkájukhoz. – Senki nem látott és nem hallott semmit.
- Értem. Mi sem látunk nálatok többet. Semmi gyanúsat nem találtunk. – hangolódtam le – Úgyhogy úgy néz ki nem tudunk segíteni. – mintha Ben arcán egy halvány mosoly suhant volna át, amikor rá néztem – De ha megengeditek, becsatlakoznánk a nyomozásba. Több szem többet lát. Talán eszünkbe jut valami, amivel segíthetünk. – próbáltam meggyőzni a rendőrfőnököt, ne zárjon ki teljesen ebből az esetből kezdeti kudarcom ellenére.
- Talán igazad van. – egyezett bele nagy nehezen. Láttam rajta milyen nehezére esik ezeket kimondani. – Még jól jöhetnek a nagyvárosi tapasztalataid. Amint van valami szólok. – ígérte – De te is tégy így! – szólított fel.
- Ez csak természetes. – helyeseltem kissé túl lelkesen.
Majd úgy is attól függ betartom-e, mi az, amit találok. Kuncogtam magamban. Abban biztos voltam, ha nehezére esik is, ő biztos tartani fogja magát az adott szavához.
A lányokkal elköszöntünk. Visszatértünk a saját irodánkba.
- Nagyon különös ez az egész – tört ki Mia, miután visszaértünk. – Sehol semmi nyom.
- Ez nem teljesen igaz. – mindketten meglepetten néztünk Fiannára.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése