THOUSANDS OF FREE BLOGGER TEMPLATES �

2010. június 22., kedd

Ismételten egy ÚJ BLOG!

Sziasztok!

Hát nem hazudtolom meg magamat.:) Ismét bővültem egy új oldallal, amit szintén Chintyvel fogunk írni. Még nincs meg teljesen a történet, ezért még idő, mire az oldal teljesen beindul. Hogy mennyi idő azt nem tudom megmondani, de a blog ettől függetlenül már elkészült, bár még biztos lesznek rajta változtatások. De, hogy addig se unatkozzatok igyekszem, majd érdekességeket feltenni az oldalra.
A történet még csak most alakul a fejemben. Persze már vannak ötleteim, de addig ismertetőt sem tudok hozzá írni, amíg nagyjából nem tisztázódik benne, hogy pontosan, mit is akarok.
Azért érdemes ellátogatni ide is, mert ahogy írtam, addig is igyekszem érdekességekkel ellátni titeket. Jelenleg is egy közös interjút lehet olvasni Robtól, Kristől és Taylortól.

Az új történet címe Sunrise, ami a Twilight Saga folytatása és a Braking Dawn után játszódik. Katt a címre és már olvashattok is :) Remélem tetszeni fog ez az írásom illetve írásunk és hamarosan a rendszeres olvasók között üdvözölhetünk! :)

Jó éjt mindenkinek! Zora

2010. június 5., szombat

9. fejezet


Sziasztok! Itt az új feji. Remélem tetszeni fog :) Várom a kommikat! :) Írjatok bátran. Minden vélemény érdekel. A vége kicsit kielégítetlen. Mást terveztem, de úgy gondoltam ez így jobb :)


A remény kezdett halványodni bennünk. Az esély, hogy a családot élve találjuk meg egyre csökkent. Igazán jó ez a kis szerkezet. Fianna mindig megtud lepni. Persze, jó értelemben.
Miután bizonyosságot nyert, hogy a vér a család egyik tagjáé, nem adtuk fel. Tovább folytattuk utunkat az egyre sűrűsödő erdő belseje felé.
−Szerinted van rá esély, hogy megtaláljuk őket? – kérdezte Mia. Attól függ milyen értelemben gondolta. Ő a legnaivabb, legfélénkebb tagja csapatunknak. Törékeny virágszál. Fianna szintén törékenynek látszik, már csak fiatal kora ellenére is, még se az. Igazán talpraesett, mindig, mindenhol feltalálja magát. Soha nem esik kétségbe egy percre sem.
−Nem tudom Mia. – Ez az erdő nagyon nagy, bárhol lehetnek. De nem szabad feladnunk. Még nem. – mondtam határozottan. Erre nem válaszolt semmit. Gyerekek is voltak velük, így mindannyian szerettük volna azt hinni, hogy még nem késő.
−Ezt nézd meg Blaise! – párszáz méterrel arrébb Fianna újra felfedezett valamit. – Ez nem fog tetszeni. – tette még hozzá mielőtt mellé értem volna és arra felé irányítottam a fényem, mint ő. Azt hittem eldobom a lámpát a kezemből.
−Mia! Maradj ott, ahol vagy! – szóltam rá erélyesen. Megállt és egy tapodtat sem mozdult, de az arca elfehéredett a rémülettől.
−Ugye nem? – hang alig jött ki a torkán.
−Nem, de ezt jobb, ha nem látod. – visszafordultam Fiannához. – Vegyél mintákat! – utasítottam. Ehhez is igazán jól ért. Életemben nem láttam még annyit vért, pedig rendőrként volt bőven dolgom rejtélyes esetekkel, mint azon az egy ponton, egy fatörzsének vonzás körzetében. Jobb, ha ezt Mia nem látja, csak még jobban kiakadna. Nem veszíthetjük el a hidegvérünket. A vértócsák különböző pontokon voltak. Fianna mindegyikből vett egy kicsit és az új, szuper kis szerkezetünkkel elemeztette. Én addig a helyszín környékét vizsgáltam át kicsit jobban hátha találunk még valamit, ami nyomra vezethet minket.
−Ez nem jó, egyáltalán nem jó. – rázta a fejét az eredmény láttán.
−Mit mutat? – léptem közelebb hozzá.
−Semmi jót. A rengeteg vér a két szülőtől származik. – ez tényleg nem jó. Ennyi vérveszteség után nem valószínű, hogy élve találjuk meg őket.
−És a gyerekek? – az ő megtalálásukban talán még bízhatunk, de ezek után már ebben sem vagyok biztos.
−Itt nincs vér tőlük. – ettől kicsit megkönnyebbültem.
– Egészen biztos?
−Száz százalékig. – magabiztos, mint mindig. Vajon, mi a fene történhetett itt? Ki, vagy mi tette ezt? És miért? A legfontosabb pedig, hogy tudott így eltűnni egy egész család? Újabb felmerülő kérdések. A válaszhoz még mindig nem jutottunk közelebb. Pedig muszáj lesz, mert az eltűnések mögött valakinek állnia kell. Az én dolgom meg az, hogy megtaláljam.
−Odanézz! – mutatott előre Fianna és arra világított. – Egy ház. Elhagyatottnak látszik. Te tudtál róla? – szegezte nekem a kérdést.
−Nem én! – ugyanannyira meglepődtem, mint ő. A térkép sehol nem jelezte és a városban sem hallottam senkitől sem róla.
−Nézzük meg közelebbről! – indult volna feléje Fianna.
−Az éjszaka közepén nem mennénk sokra vele, meg amúgy se tudhatjuk valóban lakatlan-e. Attól tartok vissza kell jönnünk majd később, világosban. – nem volt, mit tennni. A család szőrén-szálán eltűnt, csak ezek a vértócsák maradtak.
−De a gyerekek! – elkerekedett szemmel nézett rám.
−Tudom, tudom. De ha laknak ott, nem törhetünk rájuk ilyen későn. És világosban nagyobb esélyünk van rájuk akadni. Egyelőre mindent megtettünk, amit tudtunk. – csekély vigasz, de nem hiszem, hogy ennél sokkal többet is tehetnénk most. Az is lehet, hogy már egyikük sem él. De az a ház valóban különös, úgyhogy világosban még mindenféleképpen visszajövünk kicsit körülnézni. – Ki is merültünk. Ránk fér egy kis pihenés. Nem volt épp eseménytelen az éjszaka.
−Már itt az ideje. Kiráz a hideg ettől a helytől. – Mia megkönnyebbült a ténytől, hogy végre elhúzunk innen. Bár annak nem örült, hogy pár óra múlva szándékunkban áll visszajönni és körülnézni egy lakatlannak látszó épületben az erdő közepén. Ő már csak ilyen, de ki ítélné el ezért. Ilyennek szeretjük.
A visszafelé út a kocsihoz gyorsabb volt. Az égve hagyott fényszórók sokat segítettek a helyes út megtalálásában. Kezdett világosodni, de pár órát muszáj pihennünk mielőtt újra neki látunk a keresésnek és a nyom gyűjtésnek. A testek nem tűnhettek csak úgy el. Valakinek gondoskodnia kellett róluk. Ez pedig azt jelenti, jól ismeri, vagy ismerik az erdőt, sőt, lehet itt is laknak. Ki tudja mennyi rejtett barlang van egy ilyen helyen. De ezek mind csak feltételezések, de nem árt minden eshetőséget számba venni.
−Rendben lányok. Délben felveszlek titeket az iroda előtt. Addig pedig pihenjetek! – tettem ki őket Mia háza előtt. – Én meg még tájékoztatom Carment a jelenlegi helyzetről.
Így is tettem, aztán haza mentem pihenni. Nappal nehezen tudok aludni a beáradó fénytől, de amíg sötét van és világosodás előtt sikerül elaludnom, jó eséllyel alszom addig, ameddig az óra nem jelez. Carmen teljesen zaklatott lett a hírek hallatán. Nagy mértékben meg is értem. Ha ez kiderül, még kevesebb látogatónk lesz, mint eddig. Az pedig nem tenne jót szerény kis városunknak.
Nehezen jött álom a szememre, de végül csak megtalált.
Álmomban ismét az erdőben voltam, de egyedül. Az elhagyatott ház bejáratában egy gyönyörű fiatal nő állt. Hívogatott befelé. Annyira elvarázsolt, hogy nem tudtam ellenállni neki és beléptem utána az épületbe. Az elém táruló látvány a legborzalmasabb volt, amit valaha is láttam. Mindenhol emberi testrészek hevertek szanaszét. Kikötözve ott volt az összes eltűnt személy, akikről tudomást szereztünk. Egy egész testét szőr borított, görbe hátú ocsmány dög éppen a fiatal pár fölött görnyedezett és az egyik tagját filézte kifelé. A nő, aki engem behívott szintén átalakult azzá az undorító lénnyé és rám vetette magát. Ekkor kiabálva riadtam fel. Folyt rólam a veríték, nehezen vettem a levegőt. Hirtelen azt se tudtam hol vagyok. Jó sok időbe telt, mire rájöttem, hogy csak álom volt az egész. Az óra féltizenkettőt mutatott. Fél óra van a lányokkal való találkozásig. Nagy nehezen feltápászkodtam és elvonultam zuhanyozni. A nap már magasan járt és a hőmérő majdnem negyven fokot mutatott. Épp ezért csak langyos zuhanyt vettem, hogy felfrissüljek. Az agyam még mindig tompán zúgott. Próbáltam megemészteni az álmomban látottakat.
Nem is tudom, hogy sikerült eljutnom az irodáig, de egyszer csak ott voltam. A lányok már vártak rám.
−Minden rendben, Blaise? – dugta be a fejét Fianna a lehúzott kocsi ablakon.
−Persze. Szálljatok be! – olyan furcsa érzés kerített a hatalmába, mint még soha. Magam sem tudtam megmagyarázni, mi lehetett az.
−Ma még nem volt időnk enni. Mit szólnátok, ha előbb megebédelnénk Carmennél? – vetette fel Mia. Én egyáltalán nem tudtam most ételre gondolni. Felfordult tőle a gyomrom. A szanaszét heverő testrészek lebegtek a szemem előtt. Az is csoda, hogy a vezetésre összpontosítani tudtam.
−Én benne vagyok. – lelkendezett Fianna. – Farkas éhes vagyok. Mit szólsz Blaise? – fordult felém.
−Nem tudom jó ötlet-e előtte enni. Ki tudja, mit találunk a házban. – csak most tudatosult bennem, hogy rémálmom színhelye felé igyekszünk nagy lelkesedéssel. Az én lelkesedésem már korántsem volt olyan nagy.
−Lehet, hogy igazad van. – látta be Mia. Az ő gyomra igen érzékeny, már csak ezért sem tanácsos teli hassal jönnie.
−Jól van. – nyugodott bele Fianna. – Akkor előbb a munka. – bár nem volt túl lelkes, hogy üres gyomorral kell dolgoznia. Teli hassal jobban tud gondolkodni. Imád enni és egy deka sem látszik meg rajta. Ráadásul nem is válogatós. Mintha csak egy férfit látnék kajálni.
Nemsokára újra ott voltunk. A kocsit ugyanott parkoltam le. Még világosban is olyan sötétnek látszott az egész erdő. Újra belevetettük magunkat a sűrűjébe. A fák lombjain keresztül átszűrődött némi fény. Azért az elemlámpák ott lapultak a hátizsákomban. A vértócsák ugyanott voltak, ahol az éjjel is. A ház most valahogy nem tűnt olyan félelmetesnek. A bejárat előtt megtorpantam. Lepergett előttem az álmom. A hideg futkosott végig rajtam.
−Minden rendben? – tette a vállamra a kezét Fianna.
−Nem is tudom. – egyszerűen nem tudtam az elmémet megtisztítani a borzalma képektől.
−Hé! Nekünk elmondhatod. – jött oda Mia is. Most kezdjek el lelkizni, mint egy csaj? Talán jót fog tenni.
−Azt hiszem beparáztam. – vallottam be. – Volt egy borzalmas álmom, amiben az épületbe lépve iszonyatos látvány tárult elém. – úgy gondoltam jobb, ha nem részletezem. – És félek, mi van, ha tényleg az fog fogadni.
−Mi is ott voltunk? – kérdezte Fianna.
−Tessék?
−Az álmodban, mi is ott voltunk? – tette fel újra előző kérdését kiegészítve a lényeggel. Még csak az kellett volna. Attól még jobban kész lettem volna. A tudat, hogy bajuk eshet, teljesen földhöz tud vágni.
−Nem. – nem értettem, mire akar kilyukadni.
−Akkor nincs mitől tartanod, mivel most itt vagyunk. – kezdte el magyarázni. – Tehát ez azt jelenti, nem valószínű, hogy az a látvány fog fogadni. – van benne valami. Megértettem, mire gondol. Mivel tegnap nem voltak ott az álmomban, most pedig itt vannak, nem tud megtörténni az, ami akkor, mert ahhoz egyedül kell lennem.
−Talán igazad van. – vettem egy mély lélegzetet. – Oké. Vágjunk bele! – ha már itt vagyunk, akkor ne menjünk el úgy, hogy nem ellenőrizzük azt, amiért jöttünk.
Az ajtót nyitva találtuk. Fianna lépett be először. Teljes sötétség fogadott minket. Az ablakok, mind bevoltak deszkázva. Elő kellett halászni az elemlámpákat. Egy rozoga lépcső vezetett az emeletre. Először lent néztünk körbe. Persze az álmomban látottak egyáltalán nem voltak jelen, a rossz érzésem nem múlt el. A konyhában az edények szanaszét, ételmaradékok az asztalon, mosatlan edények a mosogatóban. Életnek semmi jele. A ház teljesen üres és elhagyatott. Ki tudja, mikor jártak ott utoljára. Mindent keményen ellepett a por és benőtt a pókháló.
A lépcső valóban elég öregnek, korhadtnak hatott. Először én léptem rá, biztonságos-e. Ettől erősen megnyikordult. Ösztönösen összerezzentünk. Majd követtek a többiek is. Minden lépésnél nyikordult, ahogy ráléptünk. Az emeleten négy szobát találtunk. Szuper. Mindegyikünkre jut egy és a negyedik közös.
−Váljunk szét! – javasoltam.
−Biztos jó ötlet? – Fiannának nem volt semmi kifogása ellene, de Mia az már más tészta.
−Rendben. Akkor te gyere velem! – mondtam végül. – Így két szoba jut rád, kettő meg ránk. Gyorsabban végeztünk volna, ha külön válunk, mert egyszerre át tudtunk volna nézni három szobát, a negyediket pedig közösen. De mindegy. Jó lesz így is.
−Én itt kezdek. – Fianna el is tűnt a hozzá legközelebbi szobában. Mi meg bementünk a hozzánk legközelebb esőbe. Mia szorosan mögöttem nyomult. Teljesen rám tapadt. A szobában mindössze egy nagy ágy volt középen és egy óriási szekrény. Se éjjeli szekrény, se asztal. Ezeken kívül semmi más. A szívem a torkomban dobogott, amikor benéztem az ágy alá. Majd kiugrott a helyéből. Aztán következett a szekrény. Remegő kézzel nyitottam ki. Semmi. Ekkor halk nyikorgást hallottunk a folyosóról.
−Hallottad ezt? – rémült meg Mia.
−Biztos Fianna végzett már és átment a másik szobába. – ezzel a szobával úgyis végeztünk mi is.
−Ti is hallottátok? – dugta be a fejét az ajtón Fianna.
−Nem te voltál? Azt hittük végeztél és átmentél a következő szobába. – néztem rá értetlenül.
−De hogy. Még ugyanott voltam, ahova először mentem, még nem végeztem. – Mia arca elfehéredett a rémülettől.
−Akkor utána kellene néznünk, mi lehetett az a zaj. – kiléptem a folyosóra. Ekkor az utolsó szobából újra nyikorgást hallottunk. Arra felé vettük az irányt. A lányok szorosan jöttek mögöttem. Igyekeztem leplezni, mennyire betojtam. Szorosan markoltam a fegyvert a kezemben. Önkéntelenül is az álmom jelent meg előttem, amitől kapkodva kezdtem venni a levegőt. Muszáj volt összeszednem magam. Egy nagy lélegzetvétel után beléptünk. A szoba üres volt. Itt is középen állt egy óriási ágy, de mind a kétfelén volt éjjeliszekrény. És az ágy mindkét oldalán, a fal mellett szekrénysor sorakozott. Én az ágyhoz mentem, a lányok a szekrényeket kezdték el átkutatni. Benéztem az ágy alá, de azt hittem mindjárt szívrohamot kapok, annyira összeszorult a szívem. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mert senki nem volt alatta. Hirtelen egy óriási sikoly rázta meg a szobát.

2010. május 21., péntek

8. fejezet


−Blaise! – óriási dörömbölésre lettem figyelmes, mély álmomból riasztott fel. Elég későre járt az idő. Ki lehet ilyenkor? – Blaise! – kiáltotta mégy egyszer a nevemet, mire végre sikerült az ajtóhoz botorkálnom. Szélesre tártam.
−Ki az ilyen későn? – alig láttam ki a fejemből. Nagy meglepetésemre Carmen állt az ajtóban. – Carmen? Valami gond van? Mit keres itt ilyen későn?
−Nem tudtam, mit csináljak, kihez forduljak. – próbáltam beinvitálni, de nem mozdult. – Én ezt már nem bírom.
−Mi történt? – tettem vállára a kezemet.
−Néhány napja egy család szállt meg nálam. – rémlik valami, mintha láttam is volna őket. – Ma reggel elmentek az erdőbe túrázni és azóta sem jöttek vissza. – összeborzongott.
−Komolyan? Az erdőbe? Nem figyelmeztetted őket, hogy veszélyes?
−De hogy nem. De tudod milyenek a turisták. Senkire sem hallgatnak.
−Ez igaz. – adtam igazat neki. Táblák is hirdetik, hogy az erdő veszélyes lehet és, ha egy mód van rá, kerüljék. De épp ez az ok, amiért a turisták még is csak beteszik oda a lábukat. És most meg is lett az eredménye.
−Ugye segítesz? – ez nem is kérdés, csak az a gáz benne, hogy a nyomozás miatt be kell merészkednünk az oda.
−Persze Carmen. – talán jobb lenne megvárni a reggelt. Ezzel viszont az a gond, hogy addigra kihűlhetnek a nyomok, így minden perc számít. Nem vesztegethetjük az időt. Mióta itt élek egyszer sem voltam még ott. Én már az elejétől nagyon komolyan vettem ezt a tiltást, mert egy ilyen helyen soha sem lehet tudni, mi van az erdőben. De most nincs más választásom. – Felhívom a lányokat, legyenek készen, mire odaérek. – kaptam is elő a telefont. Még szerencse, hogy együtt laknak, így elég az egyiküket tájékoztatnom.
−Halló! – vette fel a telefont álmosan Mia.
−Én vagyok az, Blaise. – biztos nehezére esett felfognia, mi a helyzet, de nem akartam sokat vacakolni. – Helyzet van. Nemsokára ott vagyok nálatok. Addigra legyetek kész!
−De Blaise! Hajnali két óra van. – az lehet, de már így is meg van az esélye annak, hogy késő és a nyomok rég kihűltek.
−Ha ott leszek, mindent elmagyarázok. Ti csak menetre készen várjatok! Rendben?
−Oké. Te vagy a főnők. – bizony én, de soha nem éltem ezen jogaimmal. Nálunk demokrácia van. Le is raktam a telefont.
−Te is velünk jössz? – fordultam vissza Carmenhez mielőtt rohantam volna öltözni és összeszedni pár cuccot, ami a sötét erdőben ilyenkor kelhet.
−Nem. Én azt hiszem jobb, ha kihagyom. – teljesen bepánikolt a tudattól, hova készülünk az éjszaka közepén. Nem tudom a lányok, hogy fognak erre reagálni.
−Megértem. De megtennél nekem valamit? Nincs időm elmenni az irodában lévő fegyvereinkért. Ezért elhoznád Miához azt, amit ott hagytunk nálad megőrzésre? – jobb nem jutott eszembe. Ezzel legalább nem veszítünk több időt, mert mire én odaérek Miához, addigra Carmen is odaérhet a puskával.
−Persze. – sarkon fordult és el is viharzott. Én meg rohantam felöltözni. A fekete hátizsákomat megpakoltam kötéllel, zseblámpákkal, térképpel, találtam még riasztópisztolyt is. Gyorsan bevetettem magam a fekete volvómba és két perc múlva már Mia háza előtt álltam, ahol vártak rám. Nem sokkal utánam befutott Carmen is a puskával.
−Elmondanátok mi ez az egész? – fordult felém kíváncsian Mia, miután meglátta Carment, kezében a fegyverrel.
−Majd útközben elmesélem. Szálljatok be! – mindketten szó nélkül beültek. – Köszönjük Carmen! Ne aggódj! Amint visszaértünk tájékoztatlak. – fordultam feléje. A többiek türelmetlenül várakoztak, már igazán tudni akarták megőrültem-e vagy, mi van. Én is beszálltam és pár másodperc múlva már száguldottunk is a sötét erdő felé.
−Blaise! Most már igazán elmondhatnád, mi van! – szólalt meg Fianna is.
−Nem fog tetszeni, amit mondani fogok. – ismertem be. Valószínűleg, ha előbb felvilágosítom őket, akkor mehettem volna egyedül.
−Azért csak mondd el, hogy végre legyen értelme annak, hogy éjszaka kirángattál minket az ágyból. – ezt szeretem Fiannában. Nem szereti a ködösítést, egyenes választ vár, ha feltesz egy kérdést és addig nem is nyugszik, míg meg nem kapja.
−Most egy család tűnt el. Carmen rémülten zörgetett az ajtómon éjjelek éjjelén.
−Te jó ég! – Mia arca elfehéredett. Teljesen megértem, mostanában igen megszaporodtak ezek az események. Még szerencse, hogy kicsiny falunk lakói közül még senki sem tűnt el. Turista viszont annál több. Ez már nem csak gyanús, de hátborzongató is.
−Mikor és hogyan? – Fianna agya már is elkezdett pörögni.
−Pontosan nem tudjuk mikor. Reggel elmentek kirándulni az erdőbe és azóta sem tértek vissza. – Mia ereiben meghűlt a vér a rémülettől.
−Ugye ez nem azt jelenti, hogy mi most az éjszaka közepén az erdő felé autózunk?
−Nincs más választásunk Mia. Már lehet, így is kihűltek a nyomok. Ha tovább várunk, minden reményünk elveszhet, hogy találjunk akármit is.
−De Blaise! – csúszott egy fokkal feljebb a hangja. – Még nappal se merészkedünk oda, nem hogy éjszaka.
−Mia! Blaisenek igaza van. Nem vesztegethetjük az időt. – gondolhattam volna, hogy Fianna ezt a tényt, ilyen hidegvérrel fogja fogadni. Nyoma sincs rajta félelemnek. Időközben megérkeztünk az erdőhöz vezető földesút elágazásához. Már ezt a részt is fák ölelik körbe. De csak egy darabig lehet autóval haladni. Olyan ritkán használják az erdőn átvezető utat, autóval meg főleg, hogy elkezdte benőni a gaz. A mai éjszaka nagyon meleg és iszonyatosan fülledt a levegő. Szellő semmi. Ettől függetlenül, a biztonság kedvéért kénytelenek voltunk hosszú ruhákat magunkra aggatni.
Hamar elérkeztünk az út végére.
−Innen gyalog kell tovább mennünk. – előkotortam az elemlámpákat és mindenki kezébe adtam egyet. Aztán a hátizsákot a hátamra vettem, a puskát meg a kezembe. – Készen vagytok?
−Nem tudom jó ötlet-e ez az egész. – Mia hangja félelemről árulkodott.
−Csak maradj mindig mellettem és akkor nem lehet gond. – próbáltam biztatni, de még én sem voltam biztos az ötlet helyességében.
−Én készen állok. – Fianna hangja határozottan, magabiztosan csengett, mint aki semmitől sem fél. Mire észbe kaptunk már a kocsi mellett állt, ránk várva. Nagy nehezen mi is kikászálódtunk. A térképet majdnem elfelejtettem, így gyorsan előhalásztam azt is, még véletlenül se tévedjünk el, hanem hamar visszataláljunk és baj esetén mielőbb letudjunk lépni.
−Oké! Akkor vágjunk bele! – indultam meg az erdő sötétsége felé a lányokkal a nyomomban. Amint odaértünk az erdei ösvényhez és ráléptünk, felkapcsoltuk az elemlámpákat. Fényüknek hatósugara nem világított be túl nagy területet, ezért nagyon figyelnünk kellett, ha bármit is észre akartunk venni. Azért a biztonság kedvéért az autó reflektorait is égve hagytam.
−Mintha tűt keresnénk a szénakazalban. – milyen igaza van Miának, de nincs más választásunk.
−Nézd csak Blaise! – érintette meg Fianna az egyik fának a törzsét. Én is oda irányítottam a fényemet. – Karmolás nyomok. Talán egy medve? – jobban szemügyre vettem. Van vadász ismerősöm és láttam már medve által hagyott nyomokat, de ez egyáltalán nem hasonlított.
−Nem hiszem. – vizsgáltam meg még közelebbről.
−Hát akkor? – jött oda Mia is, hogy jobban lássa.
−Fogalmam sincs. De elég különös.
−Szerintem jó irányba haladunk. – egy csepp bizonytalanság sincs Fiannában. Ez nagyon különös.
−Jobb lesz, ha tovább megyünk. – indultam meg újra. Lehet ez csak egy véletlen és semmi köze az ügyhöz.
Egyre beljebb haladtunk a fákkal körül vett, alig kivehető erdei úton.
−Blaise! Ennek semmi értelme. Nem mehetnénk inkább haza? – Mia hangja egy cseppet sem volt nyugodt, de mitől is lett volna az.
−Addig nem, míg meg nem találjuk a családot. – ez nagyon határozottan hangzott, pedig az én hátamon is felállt a szőr ettől a helytől.
−Ide nézzetek! – Fianna sasszeme megint kiszúrt valamit. – Vér! – biztos rosszul látja. Az nem lehet, mert az azt jelentené, hogy a családnak esetleg baja esett. Nekünk pedig még abból kell kiindulnunk, hogy van esély a megtalálásukra.
−Ez bizony vér. – de nekem is be kellett ismernem jó megfigyelő, mint mindig. – De ez még nem jelent semmit. Nem tudhatjuk kié a vér. Lehet csak valami állaté. – nagyon nehéz úgy nyomozni, ha az embernek nincs meg minden felszerelése a nyomok kivizsgálásához. – Semmilyen eszközünk nincs a megfelelő nyom rögzítéshez.
−Ezt azért nem mondanám. – mit akar ez már megint jelenteni? Fianna előkotort a táskájából egy apró szerkezetet. – Indulás előtt úgy gondoltam, ez még jól jöhet. A városban szereztem be, hogy ne kelljen állandóan beutazni, ha valamit megakarunk vizsgáltatni. – jól eltitkolta ezt eddig. Vajon miért?
−Miért nem szóltál róla? – néztem rá kérdőn, bár nem tudom ezt a sötétben mennyire látta.
−Mert elfelejtettem, annyi minden történt. De most szólok. – mintát kapart a fatörzsén lévő vérből és rá rakta arra a kis szerkezetre.
−Elmondanád, mi ez? – kíváncsiskodott Mia.
−Ez egy PDA-hoz hasonló anyagelemző. Bármiről megmondja, mi az. Élőlények esetében azt, milyen fajhoz tartozik, honnan származik, ember-e, vagy állat. Ha ember, akkor műhold segítségével rákapcsolódik a központi rendszerre, ami által meg lesz az illető személyazonossága is.
−Igen komoly szerkezet akkor. – Mia nem rejtette el meglepettségét.
−Honnan szerezted? – most már engem is nagyon érdekelt ez a dolog. Fianna olyan dolgokat tesz, amiket soha nem gondoltam volna. Egyre több meglepetéssel szolgál. Mindez nem baj, csak elég különös.
−A barátod, aki segített nekünk, tanácsolta ezt, hogy ne kelljen egy-egy lelettel annyit utazni, hogy megtudjunk róla valamit, főleg ha aztán kiderül semmi jelentősége nincs. Ajánlott valakit, aki betudott szerezni ilyesmit. Pár óra alatt már a birtokomban is volt – magyarázta. – És most lefuttatom a keresést. Néhány perc és lesz eredmény. – türelmetlenül várakoztunk. Az biztos, hogy praktikus kis masina. Miket ki nem találnak!
−Na? – már nagyon izgatott voltam.
−Az biztos, hogy emberi. – ez semmi jót nem jelent, de ettől még bárkié lehet. – Rácsatlakozik a műholdra az azonosításhoz. – mellé álltam, hogy lássam a működését. Hirtelen zöldre váltott. Elég hamar meglett az eredmény. – Ez a vér, Richard Fergusoné. Hogy hívják a családot, akit keresünk? – nézett rám. Tudtam, hogy elfelejtettem valamit. Nem kérdeztem meg Carmentől a család nevét. Nem is tudom, hogy lehet így keresni valakit, de én sikeresen bebizonyítottam, megoldható. Egészen eddig.
−A franc. Azonnal felhívom Carment. – előkotortam a mobilomat. Már hajnali fél négy is elmúlt. Nem sokára világosodni kezd. Térerő az nem volt, így keresnem kellett egy olyan pontot, ahol egy gyors telefonhívást letudok bonyolítani. – Szia Carmen! Bocsi, hogy zavarok! De kéne a család neve. – szerencsére tudta, jól is néztünk volna ki, ha nem tudta volna. – Aha! Köszi! – le is raktam. – Ferguson. A család neve Ferguson. – na, most lehet pánikolni, mert ez semmi jót nem ígért.

Új BLOG!

 Sziasztok!

Tudom, tudom. :) Már megint egy új BLOG. De ezzel könnyebb dolgom lesz, mivel ezt nem egyedül fogom írni, hanem Chintyvel együtt, felváltva. Gondolom nem mondok semmi újat azzal, hogy ez is egy Twilight Fanfic lesz. Még hozzá Edward/Bella fic. Ismételten egy új megközelítésből, ami remélem minden érdeklődőnek elnyeri majd a tetszését.
Nézzétek meg az oldalt és csak utána döntsetek. A történet ismertetése már fenn  van és olvasható. Az első fejire sem kell sokat várni. Azt én fogom írni a másodikkal együtt. :)

Mindenkit szeretettel várunk!

2010. május 6., csütörtök

7. fejezet



- Helló Ben! – üdvözöltem udvariasan. Nem akartam olyan faragatlan lenni, mint ő. – Legutóbb nem tudtunk alaposan szétnézni, ezért visszajöttünk, újra szemügyre venni a helyiséget, ahonnan eltűnt két ember. – azért igyekeztem nem túl kedves lenni, mert az biztos feltűnt volna neki.
- És találtatok valamit? – puhatolózott óvatosnak épp nem mondható módon. Láttam rajta, abban reménykedik, el fogjuk neki mondani, ha van valami, ő meg eldicsekedhet vele Scottnak, mintha ő fedezte volna fel a nyomot. De ennyire hülye azért nem vagyok.
- Nem, semmit. Pedig mindent alaposan átnéztünk. – azért a semminél kicsivel többre jutottunk, bár ezek nem vittek közelebb a megoldáshoz. De ezt nem állt szándékomban az orrára kötni. Még elorozná a mi dicsőségünket. Azt már nem. Ezt az ügyet mi fogjuk megoldani. Mia még az ágy mellett állt, így mikor Bent meglátta gyorsan letakarta a fegyvert a takaróval, hogy az ne vegye észre.
- Ezt sajnálattal hallom. – nem úgy nézett ki, mint aki tényleg sajnálja. De már megszoktam, mert mindig őrül annak, ha bénázok. Itt ilyesmiről szó sem volt, de nem állt szándékomben felvilágosítani erről.
- Te mi járatban vagy itt Ben? – kérdezte sejtelmesen Fianna. Mind tudtuk a választ.
- Carmenhez jöttem. – hozzá, hát persze. Hiába tagadta volna. Oda van Carmenért, ezt a városban mindenki tudja. Carmen a város dísze. Egyszerűen gyönyörű. A bőre kreol, mivel félvér. Az édesapja fehér volt, az édesanyja viszont indián. Igazi egzotikus szépség. Fülig érő, fekete göndör haja van, ami kiemeli arca szépségét. Testalkata vékony, de sportos. Soha nem öltözködik kihívóan, ennek ellenére minden ruhában igen sexin néz ki. Mikor először megláttam, szóhoz sem jutottam a látványtól. Mindez társul azzal, hogy okos is. A kettő együtt igazán halálos egyveleg. Nem csoda, ha a legtöbb férfi oda van érte a városban. De Ben nem csak úgy oda van érte, ő beleszeretett. Amit Carmen nem viszonoz. De Ben nem az a fajta, aki egy könnyen feladja. Így minden alkalmat megragad, amikor csak lehet, vele van. Ez imponál Carmennek, soha nem rázta le Bent semmilyen ürüggyel, de nem is lelkesítette, hogy esetleg van esélye. Az érzései, mit sem változtak iránta kedvességétől, odaadásától függetlenül. De Ben ezt valahogy nem akarta tudomásul venni. Nem akarta elhinni, van olyan nő, aki nem szeret belé. Még egy férfi sem volt, aki megérintette volna Carmen szívét. Bezárkózott. Ezt mindenki annak tudja be, hogy az édesapja elhagyta az édesanyját, amikor az terhes lett vele. A családja kitagadta emiatt. Édesanyja miután megszülte őt, belehalt a bánatba. Ebből ki is derült, soha nem ismerte a szüleit. Az indián rokonai vették magukhoz. Szigorú elvek alapján nevelték fel, de mindig éreztették vele, nem tartozik a családhoz, más, mint ők. Ezért mikor felnőtt, ott hagyta őket. Saját erejéből ért el mindent, amije csak van. Így ezt a fogadót is. Nem férfigyűlölő csak a szívébe nem enged be senkit. Legalább is eddig nem. Talán Ben célhoz ér valamikor, ha elég kitartó. Visszafojtottam egy kuncogást. Nem akartam magamra vonni a figyelmet.
- Carmen lent van.
- Tudom, csak zajt hallottam. Feljöttem megnézni mi okozza.
- Csak mi vagyunk. Nem kell aggódnod! – mosolyogtam, amin felhúzta az orrát.
- Pont emiatt aggódom. De most megyek. Ha még is találnátok valamit, ne felejtsétek el megosztani velünk.
- Hát persze. – eléggé gyanakodva nézett rám a szavaim után. De szó nélkül magunkra hagyott minket. Nem volt kétség, látogatásunk Scott fülébe is el fog jutni. De hát nem lehet mindig mindent titokban tartani. – Azt hiszem itt végeztünk. Mit szólnátok ahhoz, ha már itt vagyunk, akkor meg is vacsoráznánk. – a lányok lelkesedtek az ötlettől. Bezártuk a szobát, majd lementünk az étterembe. Gondoltam közben jól megfigyelhetem a fogadóban lakó embereket. Így egybe kötöttem a kellemest a hasznossal. Amint beléptünk a fogadó éttermi részébe, Carmen kedvesen fogadott.
- Sziasztok! Végeztetek? – kérdezte izgatottan. Már nagyon kíváncsi volt, jutottunk-e valamire.
- Igen, és ha nem gond, akkor itt vacsoráznánk. – mondtam neki könnyedén, de közben a helyiséget pásztáztam. Oda vezetett minket az egyik asztalhoz. Helyet foglaltunk. Az étteremben csak két asztalnál ültek még. Arra jutottam, csak ők lehetnek a két szoba lakói, akikről Carmen beszélt. Egyrészt, mert nem ismertem őket, másrészt még nem kezdődött el a turista szezon. Akkor valamivel többen szoktak lenni. Főleg olyanok, akik hosszabb nyaralásra indulnak és útközben a mi kisvárosunkban állnak meg éjszakára vagy esetleg pihenni, ebédelni. Tovább maradók nem nagyon fordulnak elő. Akadnak, de nem nagy számban. Carmen kezünkbe adta az étlapot.
- Köszönjük! – mondták egyszerre a lányok, amin jót nevettek.
- Carmen! Ők laknak a két szobában, amiről beszéltél? – súgtam neki halkan.
- Igen. – ment is a dolgára. – Szóljatok, ha választottatok! - nézett még vissza mielőtt eltűnt a konyhában.
- Valami baj van Blaise? – fogta meg a kezemet Mia.
- Nem. Minden rendben. – persze azoktól eltekintve, amik nincsenek. Kezembe vettem az étlapot, elkezdtem tanulmányozni. Ahogy már mondtam, Carmen, mindent egyedül, a saját erejéből ért el. Az étterem rész nagyon szép, modern berendezésekkel van felszerelve. Egy szakács és egy pultos dolgozik neki. A felszolgálást, a recepciós feladatokat maga végezte. Ugyanakkor vezette ezt az egész intézményt, ami azt illeti elég jól, kis forgalma ellenére. A recepción besegített egy középiskolás lány naponta pár órában. Főleg akkor, ha az étteremben kellett lennie. Nyáron persze, a lány is többet segített nyári munka gyanánt. De amúgy, ha Carmen elment valahova, a fogadót bezárta. A vendégeknek adott kulcsot, ha nincs itt, akkor is szabadon mozoghassanak, el hagyhassák az épületet vagy épp be tudjanak jönni. Persze nagyon ritkán fordult elő, hogy a recepción vagy az épületben nem volt senki és be kellett zárni az ajtót. Éjszaka természetesen zárva van. Még egy ilyen kisvárosban sem lehet nyitott ajtónál aludni, mert soha sem lehet tudni ki vagy mi jár éppen erre.
Az étlapon nem volt túl nagy választék, mint egy nagyobb étteremben, de igen változatos volt a kínálat. Ha valaki olyasmit szeretett volna, ami nincs rajta, Carmen mindent megtett, annak elkészítése érdekében. Vagy sikerült, vagy nem. De mindig díjazták próbálkozásait. Így akadt egy-két vendég, aki a rövidebb itt töltött idő után visszatért hosszabb időre is. De belőlük sincs olyan sok.
Végig néztem újra a másik két asztalon. Az egyiknél egy család ült. A gyerekek önfeledten nevetgéltek, játszottak vacsora közben. A szüleik nem bírtak velük. A mellettük lévő asztalnál egy idős házaspár étkezett. Látszott rajtuk annak a sok évnek a jele, amit együtt töltöttek. Még mindig szeretettel néztek egymásra.
−Hah! – sóhajtottam fel. Saját álmomat láttam bennük. A lányok arra néztek, amerre elrévedtek szemeim. Jót mosolyogtak, amikor rájöttek, min akadtam fenn, mi váltotta ki ezt a nagy sóhajt.
−Szépek együtt, ugye? – nézett rájuk Mia is.
−Egyszer, te is ott fogsz ülni valakivel. Ki tudja, akkor nem-e más ül majd a helyeden és mered el a jövőjén, mint most te. – nevetett kajánul Fianna.
−Elég legyen, most már! – csattantam fel, visszatérve a valóságba. – Próbálom szemügyre venni a vendégeket.
−Jól van, na! Le ne harapd a fejünket! – sértődött meg Fianna.
−Sajnálom! – lehet egy kicsit durva voltam. – Csak egyre inkább nem tudom, hogyan kezeljem ezt a helyzetet.
A vacsora nagyon finom volt. Carmen, néhányszor, jó üzletvezetőként, odajött megkérdezni megvagyunk-e elégedve mindennel. Nem volt okunk panaszra, az biztos. Az este utolsó lépéseként, előre elterveztük a holnapi napot. Megkértük Carment rejtse el a puskát. Még segítségünkre lehet.

2010. május 3., hétfő

Felhívás! Blog VACSORA!

  Kedves mindenki!

Felmerült bennem egy ötlet, amire szeretném felhívni a figyelmeteket!
 

Szeretnék egy vacsorát szervezni a blogos társaimnak, valamikor június elején. Pár embernek, már kikértem a véleményét erről és támogatják az ötletet, ezért is merem közzé tenni. Kíváncsi vagyok van-e ez iránt érdeklődés és mennyien jönnének el. Az időpontot csak ez után tenném közzé, amivel kapcsolatban egyeztetésre van lehetőség, hogy egy olyat tudjunk találni, ami mindenki számára megfelelő, aki el akar jönni. Én arra gondoltam, hogy az alapanyagokat, meg minden szükséges dolgot megvennék, ami kelhet hozzá, aztán pedig jó lenne, ha szétdobnánk az összeget egymás közt. Sok jelentkező esetén, ez csak párszáz forint lenne. Ha valakit így is érdekel, jelentkezni és feliratkozni a következő e-mail címen lehet: 
 

zora.kilbone@gmail.com

Sőt, megalapozhatnánk egy hagyományt is, miszerint minden évben tartanánk ilyet mindig másnál régi, új és olyan blogosoknak is, akik régen blogoztak, de már abba hagyták, de a viszony és a kapcsolat megmaradt velük.
Azt se bánom, ha valaki szeretne becsatlakozni a főzésbe is, meg a vásárlásba is van kedve besegíteni, csak az akkor jelezze ezt a szándékát nekem.
Vidékieket is szívesen várunk! Ezzel kapcsolatban az lenne a kérésem a Pestiek felé, hogy jelezzék azok, akiknél az alvás megoldható lenne számukra, ha nem tudnának haza menni.

Helyszín: Budapest, nálam. 

Én is tudok helyet biztosítani alváshoz néhány fő erejéig, de ha nincs más mód, egymás hegyén-hátán is megoldjuk a dolgot. :) Erről annyit, hogy albiban lakom és nem egyedül.
Tudom, hogy van köztünk sok anyuka és kiskorú is. Őket is szívesen várom, de a kiskorúaknak szülői engedély jó lenne, amit a vacsora alkalmával kell átadniuk, sőt ha valakit nem engednek el csak úgy, akkor még a szülőket is szívesen fogadom. :)

Nem kell feltétlenül az én oldalamra irányítani az érdeklődőket, hanem egymás között is terjeszthetitek az információt, hogy minél nagyon körben terjedjen el. Nem túl nagy a lakás, ahol lakom, de majd megoldjuk, ha sok jelentkező lesz. Sok jó ember, kis helyen is elfér :)
Kérem, csak az iratkozzon fel nálam, aki komolyan gondolja, tényleg el akar jönni és el is fog jönni, mert jó lenne mielőbb tisztában lenni a létszámmal. Jelentkezni egy hónapon keresztül, azaz egész májusban lehet.

2010. május 1., szombat

Országos novella pályázat

Országos novella pályázatot hirdettek meg a pályázat figyelő honlapján, ahol értékes nyeremények várnak gazdára. A pályázat határideje eléggé hosszú, úgyhogy akit érdekel vágjon bele.


A felhívást itt lehet megtekinteni:
http://www.pafi.hu/_pafi/palyazat.nsf/8e5654b64cc47c4dc1256b5f004c3cad/3c0cbf420945bb39c12577040053ab93?OpenDocument


egy kérésen van, hogy aki nyer az szóljon nekem, hogy gratulálhassak neki, meg azért, mert tőlem tudta meg (hihihi) :)