Hullajó detektívek

sziasztok! Tudom, hogy nagyon sokat kellett várni a frissre, de egyszerűen nem volt ihletem belőle. Tegnap azonban leültem és neki álltam, aztán minden jött magától. Igaz nem lett olyan izgalmas, de azért remélem így is érdekesnek fogjátok találni és tetszeni fog, mert egy-két furcsaság azért van benne, amik még ki tudja hova fognak vezetni :) Remélem megérte várni és ha már itt vagytok, dobjatok meg egy-két komival. Köszi!

Ismét az erdőben találtam magam. De most világos volt. Nagyon világos. Az erdő minden részletét tökéletesen ki lehetett venni. Hirtelen egy idegen női alak jelent meg előttem, akihez nem társult arc. Még sem féltem tőle. Meg fogta a kezemet. Nyugalom szállt meg a jelenlétében, pedig nem láttam ki lehet az. Homály fedte előttem, mégis úgy éreztem, mintha már nagyon régóta ismerném. Elindultunk befelé az erdőbe a rögös földúton, amin nem rég még a lányokkal zötykölődtem. Kissé kétkedve fogadtam és nem nagyon akaródzott betennem oda még egyszer a lábamat. De az idegen szorosan fogdta a kezemet én pedig késztetést éreztem, hogy bízzak benne és haladjak vele. Amint egyre beljebb és beljebb haladtunk, elkezdett sötétedni. A fák takarásából előugrott egy két lábon járó, szőrös szörnyeteg, óriási fogakkal és sárga szemekkel, amiket egyenesen rám szegezett. Láttam a tükörképemet bennük. Halálfélelem futott végig rajtam. Majd azt vettem észre, hogy az ismeretlen nő eltűnt mellőlem és a helyét egy óriási fehér farkas vette át. Tőle még sem féltem. Bele néztem barna szemeibe és értelmet véltem felfedezni bennük. Úgy éreztem mellette biztonságban vagyok. Ekkor a szörny felé fordult és mindketten támadásba lendültek…

Verejtékben úszva riadtam fel. Az egész testemet izzadtság cseppek fedték. Még jó, hogy ebben a nyári forróságban szabad felsőtesttel alszom, különben a felsőmből csavarhatnám ki a vizet. Miután kissé megnyugodtam, visszadőltem a párnámra, de álom nem jött a szememre. Az órára pillantva az még csak hajnali fél négyet mutatott. Nem tudtam kiverni a fejemből az álmomat és azt az idegen nőt, aki megakart védeni. Egész végig úgy éreztem, mintha ismerném, de az arcát nem fedte fel előttem. Félelmetes volt az egész jelenet. És vajon mit jelenthet a fehér farkas? Kezdett elegem lenni az utóbbi időben megsokasodott rémálmaimból, amiknek semmi értelme nem volt, mégis úgy éreztem, hogy az egyre szaporodó rejtélyek váltják ki őket, amik nem hagynak nyugodni. Abban viszont biztos voltam, hogy az ügyhöz semmi közük, hisz se szörnyek, se óriás farkasok nem léteznek.

Nagy nehezen, olyan hat körül feltápászkodtam és elmentem zuhanyozni, hogy felfrissítsem magam. Jól estek a langyos vízcseppek, amik végig csordultak napbarnított bőrömön, ami kissé ragadt az éjszakai riadalmak után.

Mivel jobb dolgom nem akadt, úgy döntöttem be megyek az irodába. Gondoltam, hogy a lányok a tegnapi fárasztó nap után még úgyis biztos húzzák a lóbőrt, ha egyáltalán a gyerekek hagyják őket. Nagy meglepetésemre Fianna-t már ott találtam.

– Mit keresel itt ilyen korán? – szegeztem neki a kérdést, amint beléptem az ajtón.

– Nem tudtam aludni. Volt egy igen bizarr és rémisztő álmom az éjszaka. – éppen nagyon kutatott valami után. Az összes polcot, szekrényt, fiókot felforgatta. – És te? – nézett fel rám, de közben egy percre sem hagyta abba tevékenységét.

– Én se tudtam aludni. – furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon ő, mit álmodhatott, de jobbnak láttam ha a sajátomról egyelőre nem beszélek. – Elmondod mit álmodtál? – kérdeztem kíváncsian. Szememmel végig követtem mozdulatait miközben az ajtófélfának támaszkodtam. – Ugye tudod, hogy utána neked kell majd rendet tenned? – fűztem hozzá kissé gúnyoson. Az egész iroda úgy nézett ki, mintha nem rég egy bomba csapódott volna be.

– Tudom. – ennyi volt csupán a válasz. Nem is méltatott figyelemre.

– Elárulnád mit keresel ennyire? Hátha tudok segíteni és talán nem kell még nagyobb kupit csinálnod az eddiginél. – láttam, hogy az álmáról egyelőre nem szedek ki belőle semmit, így próbálkoztam mással.

– Amikor hozzátok kerültem, volt egy nyaklánc a nyakamban. Egy szívecske a közepén egy nagy piros kővel. – jól emlékszem arra a nyakláncra. Mivel nem nagyon emlékezett semmire ezért azt se tudta megmondani azt honnan kapta. De arra a szörnyű éjszakára emlékeztette őt, ezért levette és többé nem volt hajlandó viselni. 

– Emlékszem. Soha többé nem akartad felvenni, ezért odaadtad nekem, hogy tegyem el és én éppenséggel itt tartom. – húztam ki az íróasztalom fiókját, ahol volt egy aprócska kézi páncél rekesz és még nem volt alkalma felforgatni. Majd az ujjaim közt felemelve meglóbáltam előtte a nyakéket. Úgy kapott utána, mintha az élete függött volna tőle. – Elmondanád minek kell az most ilyen hirtelen?

– Eszembe jutott, hogy ezt még édesanyámtól kaptam. – a meglévő emlékein kívül még soha semmi nem jutott eszébe az előző életével kapcsolatban. Ez váratlanul ért, ugyanakkor végre esélyt láttam rá, esetleg visszatérhetnek az emlékei még, ha csak szép lassan is, de már ez az emlékkép is nagy előrehaladásnak számított. – És az álmomban az egyik áldozaton láttam az én nyakláncomat, aminek a létezésérő egészen eddig el is feledkeztem. – a magasba emelve szemlélgette az aprónak nem mondható ékszert.

– Szerinted ennek van valami jelentősége? – egyre furább az egész. Most már Fianna is furcsákat álmodik. Vajon, mit jelenthet ez az egész? Talán semmit és csak mi visszük túlzásba, hisz az elmúlt napokban elég sok mindenen mentünk keresztül nem csoda, ha már mindenbe belelátunk valamit.

– Nem tudom, de elég fura, hogy pont most álmodok róla, amikor egy igen bonyolult ügy kellős közepében vagyunk ráadásul az egyik áldozat nyakában volt.

– Honnan tudod, hogy az egyik áldozat volt? – Carmen leírásain kívül semmilyen támpontunk nem volt, hogy hogyan nézhettek ki az eltűnt emberek és igazából azt se tudjuk áldozatok-e, hisz nem tudjuk valójában mi történt velük. Ezek mind csak feltételezések.

– Mert a lányok anyukája volt az. – nézett rám rémült szemekkel. – Mintha azt mondta volna nekem, hogy én leszek a következő. – a gyerekeket láttuk a szüleikkel a fogadóban, így ők az egyetlenek, akik nem teljesen idegenek a számunkra.

– Hé! Nyugalom! – öleltem magamhoz. – Senki nem fogja hagyni, hogy bármi bajod essen. Egyikünknek sem lesz semmi baja. Hidd el! – ez az ügy kezd az agyunkra menni és már képzelődünk is. Helybéli még soha nem tűnt el, így valószínű biztonságban vagyunk. De még sem ezek voltak a megfelelő szavak a megnyugtatására.

– Ti mit csináltok itt? – jelent meg Mia az ajtóban. Nem is hallottam, amikor belépett az ajtón. – A gyerekek éhesek, de senkit nem találtunk otthon. – észre se vettük, hogy már ennyi lenne az idő. – Lexie nagyon hiányolt téged reggel, mikor nem találtunk. Minden rendben van? – aggódva mért végig mind a kettőnket. Nem nézhettünk ki valami jól, de ez a volt a legkisebb gondunk.

– Persze. Minden rendben. Csak nem tudtam aludni, ezért korán bejöttem. – magyarázta Fianna.

– Azt látom. – nézett körbe Mia az irodában, ami leginkább egy háborús övezetre hasonlított.

– Most menjünk reggelizni. Ne várakoztassuk meg a gyerekeket. – indult a kijárat felé. – Majd utána rendet rakok. – nézett vissza miután nem mozdultam.

– Azt remélem is, mert ez a feladat rád vár és senki nem fogja megcsinálni helyetted. – ebben nem voltam hajlandó engedni. Ne, hogy azt higgye, hogy mindent lehet és a gyerekeknek is jó példát kell mutatni. De most az volt a legfontosabb, hogy tényleg megreggelizzenek. Már amennyit a srácokról tudok.

– Fianna! – ugrott Lexie a nyakába, amint kiléptünk az ajtón.

– Mi a baj? Csak itt voltam az irodában. – ölelte magához szorosan. Lana is csatlakozott hozzájuk, így már mind a ketten a nyakában csüngtek.

– Azt hittem te is elhagytál minket. – mondta szipogva, de ugyanakkor boldogan, hogy ez még sem volt igaz. Valószínű most értek abba a szakaszba, hogy azt hiszik a szüleik elhagyták őket. – Féltem, hogy téged is elkaptak. – mondta rémülten. Vagy lehet, hogy még sem azt hiszik.

– Nem kapott el senki és nem megyek sehová. Rendben? – Lexie csak bólogatott. Közben Lana visszament Miához. – Most pedig menjünk enni. Biztos éhesek vagytok. – elindultunk Carmen fogadója felé. Mostanában elég sokat étkeztünk ott. Ez volt a legpraktikusabb megoldás és időt is spóroltunk vele. Pénzt azt nem takarítottunk meg, de ezt még kibírtuk. Mindig akadnak apró-cseprő dolgok, amikért olykor csurran-cseppen is valami. Szóval nem panaszkodhatunk. Ahhoz képest, hogy kisváros, elég jól megy a sorunk itt. Úgy éreztem magam, mint, akit most szedtek ki egy kutya szájából. Korán elaludtam, de egyáltalán nem volt pihentető az álmom.

Lexie a tegnapihoz képest ma meglepően sok ételt rendelt. Hagytuk, mert úgy gondoltuk ez egy módszer lehet számára, hogy feldolgozza a veszteséget, de azt egyikünk se gondolta, hogy mindent meg is fog enni. Pedig egytől egyig az összeset befalta, és az nem kevés étel volt, sőt még a kishúga maradékát is besöpörte. Tátott szájjal néztük. Még én se vagyok képes ennyit enni, akkor se ha olyan éhes vagyok, hogy úgy érzem egy egész ökröt feltudnék falni. Fiannáról ne is beszéljünk, aki szintén képes sokat enni, de Lexie még rajta is túltett. És ez nagy szó. Nem tudtuk mire vélni ezt a dolgot, ráadásul ma sokkal élénkebb volt, mint tegnap. Lana-ról ez nem mondható el. Leginkább Mia ölében üldögélt és mélázott. Nem nagyon mutatta jelét, hogy bármit is szívesen csinálna. Vele ellentétben Lexie, akit lelőni se lehetett. Mint, aki meg ivott egy üveg bombát, vagy esetleg többet is. Képtelenség volt vele lépést tartani. Ráadásul a gyerek csőszködés miatt a nyomozással semmit sem haladtunk.

– A srácokat rá kéne bízni Carmenre, mert így nem haladunk semmit. – vetettem fel az ötletet.

– Nem! Én veletek akarok menni! – ellenkezett rögtön Lexie.

– Akkor ki fog vigyázni a kishúgodra? – próbálta ésszerűen meggyőzni Fianna. – Most már neked kell rá vigyázni. Látod, hogy el van keseredve? – Lexie feléje fordította a fejét. – Ha te is itt hagyod, akkor mi lesz vele? – végül igenlően bólintott. Nem volt kétséges, hogy Fianna ehhez is nagyon jól ért.

Carmen örömmel vállalta őket. Mi pedig visszamentünk az irodába, hogy Fianna összepakoljon meg kigondoljuk a mai nap teendőit. Természetesen segítettünk neki rámolni. Nem volt egyszerű mindent visszatenni a helyére.

– Hahó! Van itt valaki? – toppant be váratlanul legjobb barátom, Kwo. Ritkán jött látogatóba. Mert a rezervátumi életet jobban szerette, ráadásul Fianna-val nem igazán kedvelik egymást. – Mi van itt? Talán tornádó söpört végig?

– A megjegyzéseidet tartsd meg magadnak! – szólt vissza Fianna csípősen.

– Gondolhattam volna, hogy ez a te műved. – mosolygott rá. Őt soha nem hozta ki Fianna a sodrából, de őt Kwo állandóan.

– Kwo! Hogy kerülsz te ide? Mi járatban vagy?

– Olyan rég találkoztunk, hogy gondoltam beugrom és megkérdezem mi újság? – öleltük meg egymást.

– Senkinek nem hiányoztál. Jobb, ha tudod egyszer sem kerültél szóba, sőt eszünkbe se jutottál. Minta nem is léteztél volna.

– Ez most fájt. És sajnálom, hogy összetörtem az ábrándjaidat, de te ezek szerint mégis gondoltál rám, különben nem érezted volna úgy, hogy ezt az orromra kösd. – kacsintott rá.

– Ide figyelj te…. – már megint sikerült rövid időn belül jól felbosszantania, pedig még csak most érkezett.

– Mi lenne, ha befejeznétek a civakodást? Te meg fáradj beljebb! – invitáltam beljebb. Kint egyre jobban szökött felfelé a hőmérő higanyszála az irodában viszont hűvös volt a légkonditól. Ilyenkor ez a legjobb akárki akármit is mond.

– Köszi! És, hogy haladtok az üggyel? – biztos voltam benne, hogy a pletykák terjednek, mégis meglepett a kérdése.

– Te meg honnan tudsz róla? – közben folytattuk a pakolást. Kwo letelepedett a kanapéra kényelmesen. Fianna-nak ez szúrta a szemét.

– Terjednek a hírek. – de nem bírta sokáig csendben.

– Arról is biztos terjednek, hogy milyen lusta vagy. – vetette oda neki.

– Ha nem csináltál volna ilyen kupit, akkor nem kéne meggebedned ebben a melegben, hanem te is itt ülhetnél mellettem és élvezhetnénk egymás társaságát. – Fianna arca elvörösödött. Először kétséges volt, hogy elpirult-e vagy a dühtől, de ez elég hamar kiderült.

– Én veled még egy légtérben is alig bírom ki, nem hogy egy kanapén üljünk. – dúlt-fúlt mérgében pedig igazából semmi oka nem volt rá. Nem értem mi ez a feszkó köztük, de elejétől kezdve nem igazán csípik egymást és ez napról napra rosszabb. Aztán Mia és én isszuk meg a levét, mert Fianna családtag, Kwo pedig szintén olyan nekem, mintha a testvérem lenne. És ha vitatkoznak akkor alig lehet leállítani őket.

– Te is tudod Fianna, hogy igaza van. – szúrós tekintettel nézett rám. Ha azokkal a szemekkel ölni lehetne, rég nem élnék. Jobb inkább kimaradni és egyik fél mellé sem állni.

– Mi lenne, ha inkább távoznál? Ha készen vagyunk fontos ügyekről kell tárgyalnunk, amik nem tartoznak rád. – ez ezért kicsit durva. Ilyen hangnemben nem lehet senkivel beszélni.

– Fianna, ezt azért nem kellett volna. – mordultam rá. Kicsit túlzásba esett.

– Hagyd csak Blaise! Úgyis távozni készültem. – a mosoly nem hervadt le az arcáról. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint, aki megbántódott.

– Ne haragudj Fianna-ra! Örülök, hogy benéztél és remélem, hogy azért még jössz majd erre. – célzásnak rá tekintettem. Egy cseppet sem zavartatta magát, sőt az bosszantotta, hogy én bocsánatot kértem a nevében. A háta közepére se kívánta a viszontlátást.

– Dehogy haragszom. És abban biztos lehetsz. Egyre többször…