7. fejezet

- Helló Ben! – üdvözöltem udvariasan. Nem akartam olyan faragatlan lenni, mint ő. – Legutóbb nem tudtunk alaposan szétnézni, ezért visszajöttünk, újra szemügyre venni a helyiséget, ahonnan eltűnt két ember. – azért igyekeztem nem túl kedves lenni, mert az biztos feltűnt volna neki.

- És találtatok valamit? – puhatolózott óvatosnak épp nem mondható módon. Láttam rajta, abban reménykedik, el fogjuk neki mondani, ha van valami, ő meg eldicsekedhet vele Scottnak, mintha ő fedezte volna fel a nyomot. De ennyire hülye azért nem vagyok.

- Nem, semmit. Pedig mindent alaposan átnéztünk. – azért a semminél kicsivel többre jutottunk, bár ezek nem vittek közelebb a megoldáshoz. De ezt nem állt szándékomban az orrára kötni. Még elorozná a mi dicsőségünket. Azt már nem. Ezt az ügyet mi fogjuk megoldani. Mia még az ágy mellett állt, így mikor Bent meglátta gyorsan letakarta a fegyvert a takaróval, hogy az ne vegye észre.

- Ezt sajnálattal hallom. – nem úgy nézett ki, mint aki tényleg sajnálja. De már megszoktam, mert mindig őrül annak, ha bénázok. Itt ilyesmiről szó sem volt, de nem állt szándékomben felvilágosítani erről.

- Te mi járatban vagy itt Ben? – kérdezte sejtelmesen Fianna. Mind tudtuk a választ.

- Carmenhez jöttem. – hozzá, hát persze. Hiába tagadta volna. Oda van Carmenért, ezt a városban mindenki tudja. Carmen a város dísze. Egyszerűen gyönyörű. A bőre kreol, mivel félvér. Az édesapja fehér volt, az édesanyja viszont indián. Igazi egzotikus szépség. Fülig érő, fekete göndör haja van, ami kiemeli arca szépségét. Testalkata vékony, de sportos. Soha nem öltözködik kihívóan, ennek ellenére minden ruhában igen sexin néz ki. Mikor először megláttam, szóhoz sem jutottam a látványtól. Mindez társul azzal, hogy okos is. A kettő együtt igazán halálos egyveleg. Nem csoda, ha a legtöbb férfi oda van érte a városban. De Ben nem csak úgy oda van érte, ő beleszeretett. Amit Carmen nem viszonoz. De Ben nem az a fajta, aki egy könnyen feladja. Így minden alkalmat megragad, amikor csak lehet, vele van. Ez imponál Carmennek, soha nem rázta le Bent semmilyen ürüggyel, de nem is lelkesítette, hogy esetleg van esélye. Az érzései, mit sem változtak iránta kedvességétől, odaadásától függetlenül. De Ben ezt valahogy nem akarta tudomásul venni. Nem akarta elhinni, van olyan nő, aki nem szeret belé. Még egy férfi sem volt, aki megérintette volna Carmen szívét. Bezárkózott. Ezt mindenki annak tudja be, hogy az édesapja elhagyta az édesanyját, amikor az terhes lett vele. A családja kitagadta emiatt. Édesanyja miután megszülte őt, belehalt a bánatba. Ebből ki is derült, soha nem ismerte a szüleit. Az indián rokonai vették magukhoz. Szigorú elvek alapján nevelték fel, de mindig éreztették vele, nem tartozik a családhoz, más, mint ők. Ezért mikor felnőtt, ott hagyta őket. Saját erejéből ért el mindent, amije csak van. Így ezt a fogadót is. Nem férfigyűlölő csak a szívébe nem enged be senkit. Legalább is eddig nem. Talán Ben célhoz ér valamikor, ha elég kitartó. Visszafojtottam egy kuncogást. Nem akartam magamra vonni a figyelmet.

- Carmen lent van.

- Tudom, csak zajt hallottam. Feljöttem megnézni mi okozza.

- Csak mi vagyunk. Nem kell aggódnod! – mosolyogtam, amin felhúzta az orrát.

- Pont emiatt aggódom. De most megyek. Ha még is találnátok valamit, ne felejtsétek el megosztani velünk.

- Hát persze. – eléggé gyanakodva nézett rám a szavaim után. De szó nélkül magunkra hagyott minket. Nem volt kétség, látogatásunk Scott fülébe is el fog jutni. De hát nem lehet mindig mindent titokban tartani. – Azt hiszem itt végeztünk. Mit szólnátok ahhoz, ha már itt vagyunk, akkor meg is vacsoráznánk. – a lányok lelkesedtek az ötlettől. Bezártuk a szobát, majd lementünk az étterembe. Gondoltam közben jól megfigyelhetem a fogadóban lakó embereket. Így egybe kötöttem a kellemest a hasznossal. Amint beléptünk a fogadó éttermi részébe, Carmen kedvesen fogadott.

- Sziasztok! Végeztetek? – kérdezte izgatottan. Már nagyon kíváncsi volt, jutottunk-e valamire.

- Igen, és ha nem gond, akkor itt vacsoráznánk. – mondtam neki könnyedén, de közben a helyiséget pásztáztam. Oda vezetett minket az egyik asztalhoz. Helyet foglaltunk. Az étteremben csak két asztalnál ültek még. Arra jutottam, csak ők lehetnek a két szoba lakói, akikről Carmen beszélt. Egyrészt, mert nem ismertem őket, másrészt még nem kezdődött el a turista szezon. Akkor valamivel többen szoktak lenni. Főleg olyanok, akik hosszabb nyaralásra indulnak és útközben a mi kisvárosunkban állnak meg éjszakára vagy esetleg pihenni, ebédelni. Tovább maradók nem nagyon fordulnak elő. Akadnak, de nem nagy számban. Carmen kezünkbe adta az étlapot.

- Köszönjük! – mondták egyszerre a lányok, amin jót nevettek.

- Carmen! Ők laknak a két szobában, amiről beszéltél? – súgtam neki halkan.

- Igen. – ment is a dolgára. – Szóljatok, ha választottatok! - nézett még vissza mielőtt eltűnt a konyhában.

- Valami baj van Blaise? – fogta meg a kezemet Mia.

- Nem. Minden rendben. – persze azoktól eltekintve, amik nincsenek. Kezembe vettem az étlapot, elkezdtem tanulmányozni. Ahogy már mondtam, Carmen, mindent egyedül, a saját erejéből ért el. Az étterem rész nagyon szép, modern berendezésekkel van felszerelve. Egy szakács és egy pultos dolgozik neki. A felszolgálást, a recepciós feladatokat maga végezte. Ugyanakkor vezette ezt az egész intézményt, ami azt illeti elég jól, kis forgalma ellenére. A recepción besegített egy középiskolás lány naponta pár órában. Főleg akkor, ha az étteremben kellett lennie. Nyáron persze, a lány is többet segített nyári munka gyanánt. De amúgy, ha Carmen elment valahova, a fogadót bezárta. A vendégeknek adott kulcsot, ha nincs itt, akkor is szabadon mozoghassanak, el hagyhassák az épületet vagy épp be tudjanak jönni. Persze nagyon ritkán fordult elő, hogy a recepción vagy az épületben nem volt senki és be kellett zárni az ajtót. Éjszaka természetesen zárva van. Még egy ilyen kisvárosban sem lehet nyitott ajtónál aludni, mert soha sem lehet tudni ki vagy mi jár éppen erre.

Az étlapon nem volt túl nagy választék, mint egy nagyobb étteremben, de igen változatos volt a kínálat. Ha valaki olyasmit szeretett volna, ami nincs rajta, Carmen mindent megtett, annak elkészítése érdekében. Vagy sikerült, vagy nem. De mindig díjazták próbálkozásait. Így akadt egy-két vendég, aki a rövidebb itt töltött idő után visszatért hosszabb időre is. De belőlük sincs olyan sok.

Végig néztem újra a másik két asztalon. Az egyiknél egy család ült. A gyerekek önfeledten nevetgéltek, játszottak vacsora közben. A szüleik nem bírtak velük. A mellettük lévő asztalnál egy idős házaspár étkezett. Látszott rajtuk annak a sok évnek a jele, amit együtt töltöttek. Még mindig szeretettel néztek egymásra.

−Hah! – sóhajtottam fel. Saját álmomat láttam bennük. A lányok arra néztek, amerre elrévedtek szemeim. Jót mosolyogtak, amikor rájöttek, min akadtam fenn, mi váltotta ki ezt a nagy sóhajt.

−Szépek együtt, ugye? – nézett rájuk Mia is.

−Egyszer, te is ott fogsz ülni valakivel. Ki tudja, akkor nem-e más ül majd a helyeden és mered el a jövőjén, mint most te. – nevetett kajánul Fianna.

−Elég legyen, most már! – csattantam fel, visszatérve a valóságba. – Próbálom szemügyre venni a vendégeket.

−Jól van, na! Le ne harapd a fejünket! – sértődött meg Fianna.

−Sajnálom! – lehet egy kicsit durva voltam. – Csak egyre inkább nem tudom, hogyan kezeljem ezt a helyzetet.

A vacsora nagyon finom volt. Carmen, néhányszor, jó üzletvezetőként, odajött megkérdezni megvagyunk-e elégedve mindennel. Nem volt okunk panaszra, az biztos. Az este utolsó lépéseként, előre elterveztük a holnapi napot. Megkértük Carment rejtse el a puskát. Még segítségünkre lehet.