9. fejezet

Sziasztok! Itt az új feji. Remélem tetszeni fog :) Várom a kommikat! :) Írjatok bátran. Minden vélemény érdekel. A vége kicsit kielégítetlen. Mást terveztem, de úgy gondoltam ez így jobb :)

A remény kezdett halványodni bennünk. Az esély, hogy a családot élve találjuk meg egyre csökkent. Igazán jó ez a kis szerkezet. Fianna mindig megtud lepni. Persze, jó értelemben.

Miután bizonyosságot nyert, hogy a vér a család egyik tagjáé, nem adtuk fel. Tovább folytattuk utunkat az egyre sűrűsödő erdő belseje felé.

−Szerinted van rá esély, hogy megtaláljuk őket? – kérdezte Mia. Attól függ milyen értelemben gondolta. Ő a legnaivabb, legfélénkebb tagja csapatunknak. Törékeny virágszál. Fianna szintén törékenynek látszik, már csak fiatal kora ellenére is, még se az. Igazán talpraesett, mindig, mindenhol feltalálja magát. Soha nem esik kétségbe egy percre sem.

−Nem tudom Mia. – Ez az erdő nagyon nagy, bárhol lehetnek. De nem szabad feladnunk. Még nem. – mondtam határozottan. Erre nem válaszolt semmit. Gyerekek is voltak velük, így mindannyian szerettük volna azt hinni, hogy még nem késő.

−Ezt nézd meg Blaise! – párszáz méterrel arrébb Fianna újra felfedezett valamit. – Ez nem fog tetszeni. – tette még hozzá mielőtt mellé értem volna és arra felé irányítottam a fényem, mint ő. Azt hittem eldobom a lámpát a kezemből.

−Mia! Maradj ott, ahol vagy! – szóltam rá erélyesen. Megállt és egy tapodtat sem mozdult, de az arca elfehéredett a rémülettől.

−Ugye nem? – hang alig jött ki a torkán.

−Nem, de ezt jobb, ha nem látod. – visszafordultam Fiannához. – Vegyél mintákat! – utasítottam. Ehhez is igazán jól ért. Életemben nem láttam még annyit vért, pedig rendőrként volt bőven dolgom rejtélyes esetekkel, mint azon az egy ponton, egy fatörzsének vonzás körzetében. Jobb, ha ezt Mia nem látja, csak még jobban kiakadna. Nem veszíthetjük el a hidegvérünket. A vértócsák különböző pontokon voltak. Fianna mindegyikből vett egy kicsit és az új, szuper kis szerkezetünkkel elemeztette. Én addig a helyszín környékét vizsgáltam át kicsit jobban hátha találunk még valamit, ami nyomra vezethet minket.

−Ez nem jó, egyáltalán nem jó. – rázta a fejét az eredmény láttán.

−Mit mutat? – léptem közelebb hozzá.

−Semmi jót. A rengeteg vér a két szülőtől származik. – ez tényleg nem jó. Ennyi vérveszteség után nem valószínű, hogy élve találjuk meg őket.

−És a gyerekek? – az ő megtalálásukban talán még bízhatunk, de ezek után már ebben sem vagyok biztos.

−Itt nincs vér tőlük. – ettől kicsit megkönnyebbültem.

– Egészen biztos?

−Száz százalékig. – magabiztos, mint mindig. Vajon, mi a fene történhetett itt? Ki, vagy mi tette ezt? És miért? A legfontosabb pedig, hogy tudott így eltűnni egy egész család? Újabb felmerülő kérdések. A válaszhoz még mindig nem jutottunk közelebb. Pedig muszáj lesz, mert az eltűnések mögött valakinek állnia kell. Az én dolgom meg az, hogy megtaláljam.

−Odanézz! – mutatott előre Fianna és arra világított. – Egy ház. Elhagyatottnak látszik. Te tudtál róla? – szegezte nekem a kérdést.

−Nem én! – ugyanannyira meglepődtem, mint ő. A térkép sehol nem jelezte és a városban sem hallottam senkitől sem róla.

−Nézzük meg közelebbről! – indult volna feléje Fianna.

−Az éjszaka közepén nem mennénk sokra vele, meg amúgy se tudhatjuk valóban lakatlan-e. Attól tartok vissza kell jönnünk majd később, világosban. – nem volt, mit tennni. A család szőrén-szálán eltűnt, csak ezek a vértócsák maradtak.

−De a gyerekek! – elkerekedett szemmel nézett rám.

−Tudom, tudom. De ha laknak ott, nem törhetünk rájuk ilyen későn. És világosban nagyobb esélyünk van rájuk akadni. Egyelőre mindent megtettünk, amit tudtunk. – csekély vigasz, de nem hiszem, hogy ennél sokkal többet is tehetnénk most. Az is lehet, hogy már egyikük sem él. De az a ház valóban különös, úgyhogy világosban még mindenféleképpen visszajövünk kicsit körülnézni. – Ki is merültünk. Ránk fér egy kis pihenés. Nem volt épp eseménytelen az éjszaka.

−Már itt az ideje. Kiráz a hideg ettől a helytől. – Mia megkönnyebbült a ténytől, hogy végre elhúzunk innen. Bár annak nem örült, hogy pár óra múlva szándékunkban áll visszajönni és körülnézni egy lakatlannak látszó épületben az erdő közepén. Ő már csak ilyen, de ki ítélné el ezért. Ilyennek szeretjük.

A visszafelé út a kocsihoz gyorsabb volt. Az égve hagyott fényszórók sokat segítettek a helyes út megtalálásában. Kezdett világosodni, de pár órát muszáj pihennünk mielőtt újra neki látunk a keresésnek és a nyom gyűjtésnek. A testek nem tűnhettek csak úgy el. Valakinek gondoskodnia kellett róluk. Ez pedig azt jelenti, jól ismeri, vagy ismerik az erdőt, sőt, lehet itt is laknak. Ki tudja mennyi rejtett barlang van egy ilyen helyen. De ezek mind csak feltételezések, de nem árt minden eshetőséget számba venni.

−Rendben lányok. Délben felveszlek titeket az iroda előtt. Addig pedig pihenjetek! – tettem ki őket Mia háza előtt. – Én meg még tájékoztatom Carment a jelenlegi helyzetről.

Így is tettem, aztán haza mentem pihenni. Nappal nehezen tudok aludni a beáradó fénytől, de amíg sötét van és világosodás előtt sikerül elaludnom, jó eséllyel alszom addig, ameddig az óra nem jelez. Carmen teljesen zaklatott lett a hírek hallatán. Nagy mértékben meg is értem. Ha ez kiderül, még kevesebb látogatónk lesz, mint eddig. Az pedig nem tenne jót szerény kis városunknak.

Nehezen jött álom a szememre, de végül csak megtalált.

Álmomban ismét az erdőben voltam, de egyedül. Az elhagyatott ház bejáratában egy gyönyörű fiatal nő állt. Hívogatott befelé. Annyira elvarázsolt, hogy nem tudtam ellenállni neki és beléptem utána az épületbe. Az elém táruló látvány a legborzalmasabb volt, amit valaha is láttam. Mindenhol emberi testrészek hevertek szanaszét. Kikötözve ott volt az összes eltűnt személy, akikről tudomást szereztünk. Egy egész testét szőr borított, görbe hátú ocsmány dög éppen a fiatal pár fölött görnyedezett és az egyik tagját filézte kifelé. A nő, aki engem behívott szintén átalakult azzá az undorító lénnyé és rám vetette magát. Ekkor kiabálva riadtam fel. Folyt rólam a veríték, nehezen vettem a levegőt. Hirtelen azt se tudtam hol vagyok. Jó sok időbe telt, mire rájöttem, hogy csak álom volt az egész. Az óra féltizenkettőt mutatott. Fél óra van a lányokkal való találkozásig. Nagy nehezen feltápászkodtam és elvonultam zuhanyozni. A nap már magasan járt és a hőmérő majdnem negyven fokot mutatott. Épp ezért csak langyos zuhanyt vettem, hogy felfrissüljek. Az agyam még mindig tompán zúgott. Próbáltam megemészteni az álmomban látottakat.

Nem is tudom, hogy sikerült eljutnom az irodáig, de egyszer csak ott voltam. A lányok már vártak rám.

−Minden rendben, Blaise? – dugta be a fejét Fianna a lehúzott kocsi ablakon.

−Persze. Szálljatok be! – olyan furcsa érzés kerített a hatalmába, mint még soha. Magam sem tudtam megmagyarázni, mi lehetett az.

−Ma még nem volt időnk enni. Mit szólnátok, ha előbb megebédelnénk Carmennél? – vetette fel Mia. Én egyáltalán nem tudtam most ételre gondolni. Felfordult tőle a gyomrom. A szanaszét heverő testrészek lebegtek a szemem előtt. Az is csoda, hogy a vezetésre összpontosítani tudtam.

−Én benne vagyok. – lelkendezett Fianna. – Farkas éhes vagyok. Mit szólsz Blaise? – fordult felém.

−Nem tudom jó ötlet-e előtte enni. Ki tudja, mit találunk a házban. – csak most tudatosult bennem, hogy rémálmom színhelye felé igyekszünk nagy lelkesedéssel. Az én lelkesedésem már korántsem volt olyan nagy.

−Lehet, hogy igazad van. – látta be Mia. Az ő gyomra igen érzékeny, már csak ezért sem tanácsos teli hassal jönnie.

−Jól van. – nyugodott bele Fianna. – Akkor előbb a munka. – bár nem volt túl lelkes, hogy üres gyomorral kell dolgoznia. Teli hassal jobban tud gondolkodni. Imád enni és egy deka sem látszik meg rajta. Ráadásul nem is válogatós. Mintha csak egy férfit látnék kajálni.

Nemsokára újra ott voltunk. A kocsit ugyanott parkoltam le. Még világosban is olyan sötétnek látszott az egész erdő. Újra belevetettük magunkat a sűrűjébe. A fák lombjain keresztül átszűrődött némi fény. Azért az elemlámpák ott lapultak a hátizsákomban. A vértócsák ugyanott voltak, ahol az éjjel is. A ház most valahogy nem tűnt olyan félelmetesnek. A bejárat előtt megtorpantam. Lepergett előttem az álmom. A hideg futkosott végig rajtam.

−Minden rendben? – tette a vállamra a kezét Fianna.

−Nem is tudom. – egyszerűen nem tudtam az elmémet megtisztítani a borzalma képektől.

−Hé! Nekünk elmondhatod. – jött oda Mia is. Most kezdjek el lelkizni, mint egy csaj? Talán jót fog tenni.

−Azt hiszem beparáztam. – vallottam be. – Volt egy borzalmas álmom, amiben az épületbe lépve iszonyatos látvány tárult elém. – úgy gondoltam jobb, ha nem részletezem. – És félek, mi van, ha tényleg az fog fogadni.

−Mi is ott voltunk? – kérdezte Fianna.

−Tessék?

−Az álmodban, mi is ott voltunk? – tette fel újra előző kérdését kiegészítve a lényeggel. Még csak az kellett volna. Attól még jobban kész lettem volna. A tudat, hogy bajuk eshet, teljesen földhöz tud vágni.

−Nem. – nem értettem, mire akar kilyukadni.

−Akkor nincs mitől tartanod, mivel most itt vagyunk. – kezdte el magyarázni. – Tehát ez azt jelenti, nem valószínű, hogy az a látvány fog fogadni. – van benne valami. Megértettem, mire gondol. Mivel tegnap nem voltak ott az álmomban, most pedig itt vannak, nem tud megtörténni az, ami akkor, mert ahhoz egyedül kell lennem.

−Talán igazad van. – vettem egy mély lélegzetet. – Oké. Vágjunk bele! – ha már itt vagyunk, akkor ne menjünk el úgy, hogy nem ellenőrizzük azt, amiért jöttünk.

Az ajtót nyitva találtuk. Fianna lépett be először. Teljes sötétség fogadott minket. Az ablakok, mind bevoltak deszkázva. Elő kellett halászni az elemlámpákat. Egy rozoga lépcső vezetett az emeletre. Először lent néztünk körbe. Persze az álmomban látottak egyáltalán nem voltak jelen, a rossz érzésem nem múlt el. A konyhában az edények szanaszét, ételmaradékok az asztalon, mosatlan edények a mosogatóban. Életnek semmi jele. A ház teljesen üres és elhagyatott. Ki tudja, mikor jártak ott utoljára. Mindent keményen ellepett a por és benőtt a pókháló.

A lépcső valóban elég öregnek, korhadtnak hatott. Először én léptem rá, biztonságos-e. Ettől erősen megnyikordult. Ösztönösen összerezzentünk. Majd követtek a többiek is. Minden lépésnél nyikordult, ahogy ráléptünk. Az emeleten négy szobát találtunk. Szuper. Mindegyikünkre jut egy és a negyedik közös.

−Váljunk szét! – javasoltam.

−Biztos jó ötlet? – Fiannának nem volt semmi kifogása ellene, de Mia az már más tészta.

−Rendben. Akkor te gyere velem! – mondtam végül. – Így két szoba jut rád, kettő meg ránk. Gyorsabban végeztünk volna, ha külön válunk, mert egyszerre át tudtunk volna nézni három szobát, a negyediket pedig közösen. De mindegy. Jó lesz így is.

−Én itt kezdek. – Fianna el is tűnt a hozzá legközelebbi szobában. Mi meg bementünk a hozzánk legközelebb esőbe. Mia szorosan mögöttem nyomult. Teljesen rám tapadt. A szobában mindössze egy nagy ágy volt középen és egy óriási szekrény. Se éjjeli szekrény, se asztal. Ezeken kívül semmi más. A szívem a torkomban dobogott, amikor benéztem az ágy alá. Majd kiugrott a helyéből. Aztán következett a szekrény. Remegő kézzel nyitottam ki. Semmi. Ekkor halk nyikorgást hallottunk a folyosóról.

−Hallottad ezt? – rémült meg Mia.

−Biztos Fianna végzett már és átment a másik szobába. – ezzel a szobával úgyis végeztünk mi is.

−Ti is hallottátok? – dugta be a fejét az ajtón Fianna.

−Nem te voltál? Azt hittük végeztél és átmentél a következő szobába. – néztem rá értetlenül.

−De hogy. Még ugyanott voltam, ahova először mentem, még nem végeztem. – Mia arca elfehéredett a rémülettől.

−Akkor utána kellene néznünk, mi lehetett az a zaj. – kiléptem a folyosóra. Ekkor az utolsó szobából újra nyikorgást hallottunk. Arra felé vettük az irányt. A lányok szorosan jöttek mögöttem. Igyekeztem leplezni, mennyire betojtam. Szorosan markoltam a fegyvert a kezemben. Önkéntelenül is az álmom jelent meg előttem, amitől kapkodva kezdtem venni a levegőt. Muszáj volt összeszednem magam. Egy nagy lélegzetvétel után beléptünk. A szoba üres volt. Itt is középen állt egy óriási ágy, de mind a kétfelén volt éjjeliszekrény. És az ágy mindkét oldalán, a fal mellett szekrénysor sorakozott. Én az ágyhoz mentem, a lányok a szekrényeket kezdték el átkutatni. Benéztem az ágy alá, de azt hittem mindjárt szívrohamot kapok, annyira összeszorult a szívem. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mert senki nem volt alatta. Hirtelen egy óriási sikoly rázta meg a szobát.