10. fejezet

Sziasztok! Végre itt a friss. Sorry, hogy ennyit kellett rá várni, de nyáron, mint mindenkinek nekem is kevesebb az időm. Mondjuk ehhez képest szerintem nem lett túl jó a feji :( Azért olvassátok el és írjátok meg véleményeiteket! Köszi! Puszilok mindenkit!

Fülsüketítő sikoly lengte be az egész házat. Olyan hirtelen akartam felpattanni, hogy bevertem a fejemet az ágy aljába. Éles fájdalom hasított a kobakomba. Mia a szoba másik felében állt. Rémülten fordult Fianna felé, aki egy nyitott szekrény előtt állt. Nem a mi szánkat hagyta el a kiáltás, ebben biztos voltam. Mindannyian meredten néztünk a nyitott ajtójú szekrényre. Fianna váratlanul letérdelt.

−Ne féljetek! Nem akarunk bántani titeket. – hát ez meg, mit jelentsen? Furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Még se mozdultam. – Segíteni szeretnénk. – nyújtotta ki a karját. Több kicsi kéz jelent meg, majd Fianna ölében feltűnt egy szőke, göndör fürtös fej. Egy másik pedig rémülten fogta a kezét. Mia azonnal kapcsolt és odasietett.

−Hála az égnek, hogy megtaláltunk titeket. – ölelte meg a gyerekeket. Fiannával összenéztünk. Bólintott. A nagyobbik felé fordult. Addig a kicsit odaadta Miának. Erősen próbált tiltakozni, de Fianna megnyugtatta.

−Ne aggódj! Itt leszek. Nem megyek sehova. – újra a nagy felé fordult, aki olyan nyolc év körüli lehetett. A kicsi pedig kb. négy. – Mi a neved? – kezdte óvatosan.

−Lexie. – válaszolta félénken.

−Rendben Lexie. Én Fianna vagyok. Ő itt Mia és Blaise. – mutatott be aztán minket is. A legjobb módja elnyerni egy gyerek bizalmát, bár én ehhez, mit sem értek, de Fianna ebben is nagyon jó. – Emlékszel, mi történt? – Lexie szemében riadalom ült. Hátrált néhány lépést. Alig láthatóan bólintott. – Nincs semmi baj! – fogta meg a kezét nyugtatólag. – Eltudnád mondani nekünk? – rémülten rázta a fejét. – Nagyon fontos lenne. Hol vannak a szüleid? – zokogás tört fel belőle.

−Meghaltak, megölték őket. – a szipogástól alig bírt beszélni.

−Kik? –haladt előre óvatosan Fianna. Minden információ jól jöhet.

−Azok a szörnyek. – nézett körbe nem-e hallják, hogy épp róluk beszél. – Hatalmasak voltak, szőrösek óriási fogakkal és két lábon jártak. – ezt nehéz volt elhinni. A tudatalattija biztos így hozta vissza a számára rémes történteket. Ettől azonban nem lettünk okosabbak. Még, hogy két lábon járó szörnyek. Na, persze. Megráztam a fejem. Ennek nem volt semmi értelme. – Mi – szipogott tovább -, mi elfutottunk és itt bújtunk el.

−Jól van. Most már minden rendben. – ölelte meg Fianna. Kis kezeit szorosan fonta a nyaka köré.

−Azt hiszem itt az ideje távozni. – legalább valamennyire sikeresen zártuk a nyomozás ezen részét. A gyerekek megleptek épségben. Ennek nagyon is örültünk.

−Téged, hogy hívnak? – kérdezte Mia a kisebb gyereket, akit ő tartott a karjaiban az utó felé menet.

−Lana. – válaszolta félénken.

−Most mi lesz Blaise? – Fianna kérdésére egyelőre még nem tudtam a választ.

−Nem tudom. – válaszoltam őszintén.

−És a gyerekek? – ez egy jó kérdés. Megpróbálom felkutatni a rokonaikat.

−Egyelőre velünk maradnak, aztán meglátjuk. – határoztam el. Talán a sokk után eszébe jut valami érdemleges is.

−Mit fogunk mondani Scottnak? – olykor Mia is tud, ha akar. Nem egyszerű ügy az biztos.

−Mondhatnánk azt, hogy az unokahúgaim. – vetette fel Fianna lelkesen. Túl hamar került hozzájuk közel és ez nem jó. Az ötlet viszont nagyon is. Csak egy a gond vele.

−Nem tudom Fianna. Ben elég sokat lóg Carmennél. Mi van, ha látta őket. – valahogy ki kéne puhatolnunk.

−Akkor? – erősen törtem az agyam.

−Később megbeszéljük. – mondtam végül. – Most azonban vigyük el őket. Biztos éhesek és fáradtak. Igaz? – élénken bólogattak. Kezdtek felélénkülni, ahogy rájöttek, tényleg nem akarjuk bántani őket.

Mia beült hátra Lanaval, de Laxie egy percre sem engedte el Fianna kezét. Így őt előre vette az ölébe. A nap már nagyon magasan járt. Fogalmam se volt hány óra lehetett. Későn sötétedik. A kocsiban tapintható volt a forróság. Még jó, hogy szereltettem be légkondit. Nagyon rövid idő alatt elfogadható lett a légkör. Néhány perc múlva már száguldottunk is vissza Altonba. Jól esett ez a hűvösség. Amíg az erdőben voltunk, nem is gondoltam a melegre, de az tény, hogy folyt rólunk a víz, mint a lovakról. Egy kis zuhany jót fog tenni. Ekkor eszembe jutott, hogy ma még mi se ettünk. Erről teljesen elfeledkeztem. A gyomrom viszont követelte az élelem mai bevitelét. Az álmom utáni rosszul létnek nyoma se volt.

−Most jut eszembe, hogy még mi se ettünk. – fordultam a lányok felé, persze fél szememet az úton tartva.

−Ne is mondd! Majd kilyukad a gyomrom. – siránkozott Fianna mókás fejjel, amitől a kicsik egy jót kacagtak.

−Oké. Akkor menjünk Carmenhez. – nem bírtam én sem megállni mosoly nélkül. Az utóbbi időben nem nagyon volt okunk meg kedvünk se mókázni. Még mindig nem tudjuk mivel állunk szembe, de a mai napot sikeresnek könyvelhetjük el. Nem tartottam sokra, amit Lexie mondott a támadóikról, még se tudtam kiverni a fejemből. Amit mondott, az álmomban látott szörnyekre emlékeztetett. – Legalább kideríthetjük Ben, mennyire van tisztában a kicsik kilétével.

Leparkoltam a fogadó előtt. Nehezünkre esett a hűs autóból kilépni a forróságba. Szedtük is a lábunkat az épületbe. Ott is hűs levegő fogadott. Kellemesen jól esett az általa okozott borzongás. Carmen sietett elénk.

−Itt vagytok végre? – nagyon izgatott volt. Főleg a hajnali információk után. Meglátta a gyerekeket. – Megtaláltátok őket? – megkönnyebbült. – És a szüleik? – erre a fejemet ráztam. – lelkesedése, ahogy jött, el is tűnt. – Most mi lesz?

−Egyelőre szeretnénk, ha velünk maradnának. Van is erre egy jó tervünk, de nem tudjuk beválna-e. – nem esett le neki mire gondolok. De nem is csodálom. Vele is annyi minden történt mostanában. Ha híre megy, hogy a fogadóból emberek tűnnek el, az a kevés forgalom is visszaeshet, ami van.

−És mi az? – érdeklődve nézett végig rajtunk.

−Arra gondoltunk – fogta suttogóra Fianna nem, mintha lenne esély, hogy bárki is meghallja, de jobb az óvatosság -, hogy lehetnének az unokahúgaim. Így talán nem tűnnének fel senkinek.

−Csak egy a probléma ezzel. – értetlenség ült ki az arcára. – Nem tudjuk Ben nem-e fogja felismerni őket, mint a fogadó lakóit. Elég sokat van itt. – Carmen mosolyogva rázta a fejét.

−Ben egyszer sem futott össze velük. – Fianna arcán széles mosoly terült el. – Nem voltak itt túl régóta és mindig akkor jött, amikor nem voltak itt.

−Szuper. Ez a probléma megoldva. – egy gonddal kevesebb. – De most ennénk valamit. Valamennyien farkaséhesek vagyunk. – erre mind a két gyerek összerezzen és szorosan bújt a lányokhoz az arcukat beletemetve a ruhájukba. Nem értettem ezt a reakciót. Nem volt időm elgondolkodni rajta. Carmen az asztalunkhoz vezetett minket. Az egész étlapot feltudtam volna falni, persze ezt csak az éhség keltette. Nagyon is tudom, mennyit bírok.

−Ti, mit kértek? – fordultam a gyerekekhez.

−Sült krumplit. – mondta Lana türelmetlenül. Mi tudja mióta nem ettek.

−Csak azt? – Lana hevesen bólogatott. Felváltva néztem rájuk, de továbbra is csak bólogattak. – Oké. Akkor lesz két adag sült krumpli, de nyugodtan tegyünk melléjük natúr csirkehúst is meg ketchupot. Nekem pedig egy cigánypecsenye lesz.

−Én görög salátát kérek. – hogy bír Mia ezzel jól lakni? El se tudom képzelni.

−Hm. Nekem lesz egy francia krémleves, gordon blue vegyes körettel és a végén majd egy somlói galuska. – Fianna rendelésén már meg sem lepődök. – Ja, és egy cézár saláta is.

Carmen papírra vetette rendelésünket.

−Ti is fogtok desszertet enni? – én nem vagyok túl édesszájú. Csak nagyon ritkán fordul elő, hogy kedvet kapok hozzá. Miáról ne is beszéljünk. Vigyáz a vonalaira.

−Esetleg később rendelünk a kicsiknek. – meglátjuk, mennyi fér majd még beléjük. Gyorsan rendeltünk italokat is. Ebben a melegben jó sokat kell inni, nehogy kiszáradjon az ember. A nap folyamán nem igen figyeltünk erre.

Az étterem, mint mindig, most se volt tele. A városunkból még néhány helyi lakos döntött az éttermi étkezés mellett. Lehet azt is mondani, hogy vacsora mellett, mert az ebéd már rég elmúlt.

Mindent elfogyasztottunk, amit kikértünk. Szépen, csendben telt az este. A gyerekek nem feleseltek, nem futkároztak. Meg se moccantak. Nyugodtan ültek a helyükön. Az átélt borzalmak még biztos ott lebegtek előttük. Egyszer sem kellett rájuk szólni, hogy viselkedjenek. Azok után, amit a múltkor láttam, ez meglepett. Akkor a szüleik alig bírták féken tartani mindkettőjüket.

−Blaise! Itt van Ben. – suttogta Fianna.

−Csak nyugi! Csináljuk azt, amit megbeszéltünk. – eljött az idő. Csak abban bízhatunk, Ben valóban nem találkozott a családdal. Legalábbis, amikor a gyerekek is ott voltak.

−Szép estét mindenkinek! – mi ez a hirtelen változás. Nem szokott ilyen nyájas lenne. Csak nem történt valami érdekes, amíg távol voltunk? – Egész nap titeket kerestelek. De azt nem gondoltam, hogy itt fogunk összefutni. – hogyhogy keresett? Nem szokott ő ilyet tenni. Inkább elkerül, ha teheti. Akkor meg, mit jelentsen ez? Nem tetszik ez nekem. Biztos valami rosszban sántikál. Húztam fel a szemöldököm gyanakodva.

−Hát most megtaláltál. De nem értem, mi okod volt erre. – próbáltam nem túl nagy érdeklődést mutatni. A kíváncsiság azonban nagyon is fúrta az oldalamat. Az önelégült mosoly, amit az arcán viselt, eltűnt. A helyét bosszúség váltotta fel.

−Nem jó kedvemben tettem. De mivel megígértük szólunk, ha van valami, muszáj volt. Meg parancsot is kaptam rá, de ez most tök mindegy. – megdöbbenésem láttán újra elvigyorodott. – De mielőtt rátérnék, elmondanátok kiket üdvözölhetek ezekben a gyerekekben? Nem tudlak titeket elképzelni babysitternek. – jó, hogy kacagni nem kezdett az idióta viccén. Én viszont az előbbi mondatánál időztem. A lányokkal idegesen néztünk össze a hallottaktól. Mit találhattak, ami elkerülte a figyelmünket?

−Persze. – reagált Fianna, mielőtt túl gyanús lett volna a beállt csend. – Ők itt az unokahúgaim, Lexie és Lana. – mutatta be őket.

−Olyan ismerősek vagytok. – néhány percre az ütő is megállt bennünk. Ha most lebukunk, végünk van. – Nem találkoztunk már? – gyanakodva méregette őket, de az arcán nem látszottak a felismerés jelei.

−Nem valószínű. Most először vannak itt. – Fianna iszonyúan jól csinálja. Örülök, hogy egy csapatban játszunk, és nem egymás ellen. Simán lekörözne még a nyomozói múltam ellenére is. – Ne nézz rám így, Ben! – fintorogta el magát. – Azért, mert nem tudsz rólam mindent, nem azt jelenti, hogy nincsenek rokonaim. – azonban ez korán sincs így, hisz semmit sem tudunk róla. De hát erről rajtunk kívül nem kell másnak tudnia. Az itteni rendőrséget nem avattuk be Fianna történetébe. Egyszer csak itt volt, mintha mindig is itt lett volna. Ezt is megtartottuk magunknak, ahogy sok minden mást is.

−És, mit csinálnak itt? – ennél hülyébb kérdést fel sem tehetett volna. Meg amúgy sem tartozik rá.

−Természetesen nyaralnak. – vágta rá olyan egyszerűséggel, mintha ez lenne a számunkra a legtermészetesebb. – Elvégre nyár van.

−Rendben. Ha befejezted a vallatást, rajtad a sor. – türelmetlenségem felülkerekedett. Véget kellett vetnem ennek a fecsegésnek, hogy rá térhessünk a lényegre. – Elmondanád akkor, mi volt az a nagyon fontos, amiért keresned kellett minket? – a mosolya szélesebb lett. Legszívesebben orrba vágtam volna, de akkor elbúcsúzhattam volna az infótól.

−Fúrja az oldaladat a kíváncsiság, mi? – inkább rá hagytam. Hadd csipkelődjön, ha ahhoz van kedve. Ehhez túl fáradt voltam. Hosszúra nyúlt ez a mai nap. Minden vágyam egy langyos fürdő és az ágyam volt. A ruháimtól való megszabadulásról ne is beszéljünk. Erre jön a hülyeségeivel. Lefogadom nem is tudnak semmit, csak bosszantani akart.

−Hagyjuk! Úgy látom nem tudsz semmit. – taktikát váltottam. Ha mégis van valami jobb, ha tudjuk.

−Na ide figyelj, Blaise! Nem jó kedvemben akarom megosztani veletek, de a parancs az parancs. Úgyhogy, ne ingerelj! – ez az egyik rossz tulajdonsága. Elég hamar ki lehet hozni a sodrából. DE ez most jól jött nekünk.

−Akkor ne húzzuk egymás idejét, Ben! – nálam is betelt a pohár. Elegem lett a huzavonából. Vagy tud valamit, vagy nem. És kész.

−Emlékeztek, hogy kiadtuk a körözést az eltűnt autók után? – bólintottam. Ezzel tisztában voltunk már csak azért is, mert mi világítottunk rá arra a tényre, hogy az összes elveszett személy, autóval jött ide, de azokat is szőrén-szálán elnyelte a föld. – A keresést kiterjesztettük több városra. Ma reggel kaptunk is egy telefonhívást egy néhány várossal arrébb lévő autóbontóból. Csak nem rég kapták kézhez az értesítést és kiderült, valamennyi autót náluk adták le.

−Ez fantasztikus hír! – talán az autókban lesznek nyomok, amik elvezethetnek az ügy megfejtéséhez. A másik dolog pedig, valakinek el kellett odáig vinnie mindet és akkor kel olyannak lennie, aki látta is. Ha más nem, legalább az, aki az autókat átvette. Ez nem semmi. Lehet, hogy lesz személyleírásunk?

−Mondjuk! – utálom a ködösítést. – Már csak az egyik van meg. A többin már elvégezték a kért a tevékenységet. – az egy is több, mint a semmi. Főleg, ha tényleg sikerül fényt derítenünk annak a személynek a kinézetére. Nekem ez még mindig jó hír. Nem kevés energiát fektettek a kocsik elszállításába. Minél távolabb akarták vinni a bizonyítékokat a várostól. Altonhoz a legközelebbi város is több órányira van. A járműveket azonban néhány várossal vitték arrébb. Az akár néhány napos út is lehet. Ez már valami. Minden esetre valahogy meg kell szerezni azt a személyleírást.

−Köszi, hogy elmondtad! – be kell vallanom, tényleg hálás voltam. Nem gondoltam, hogy befogják tartani a megállapodásunkat. Kicsit még lelkiismeret furdalásom is lett, amiért én nem teszem. De nem tartott sokáig. – Scott, mit tervez?

−Visszaszállíttatja ide az autót, de eltart pár napig, amíg ideér. – ez aztán a jó ötlet. Legalább nem nekünk kell utazgatni.

−A személyleírást se felejtse el! – ezen dolgozzanak csak ők, úgyis megosztják majd velünk az eredményeket. Efelől nem volt többé kétségem.

−Hogy mit? – úgy nézett rám, mint az eladó a sarki fűszeresnél, amikor nem tudja, mi is az, amit kérsz.

−Az autók biztos nem maguktól jutottak el odáig. Valakinek vezetnie, majd átadnia kellett. – vártam, hogy leessen neki. Semmi. – Ezért annak, aki átvette az autókat, látnia is kellett azt, aki oda vitte azokat.

−Ja, persze. Majd megmondom neki. – teljesen zavarba jött a tudatlanságától.

−Ha megbocsájtasz, mi most mennénk. – álltam fel az asztaltól. – Fárasztó napunk volt. A gyerekeknek pedig azt hiszem ideje lefeküdniük. – úgy gondolat ez eléggé jó szöveg. Kíváncsian fürkészett tekintetével mindannyiunkat.

−Merre jártatok, hogy fárasztó napotok volt? – végig nézett csapzott külsőnkön. Nem túl jó megfigyelő, mert eddig fel se tűnt neki.

−Kirándulni voltunk a lányokkal. – hosszú hallgatás után szólalt meg újra Fianna. Mia csak a háttérből figyelte az eseményeket. Az ölében a kis Lana ült, aki félig-meddig aludt.

−Akkor nem is tartalak fel titeket tovább. – alig várta, hogy bedőljek az ágyamba. – Ha van valami értesítünk. – ebben nem volt okom kételkedni.

Haza vittem a lányokat. A kicsik már nem is voltak maguknál. Ki tudja, mikor aludtak utoljára rendesen. Most biztonságban érzik magukat. Vajon Fianna családjával is hasonló történhetett?

−Jó éjt! Holnap találkozunk! – köszöntem el tőlük. Még nem tudom, mit fogunk csinálni.

Pár perc múlva a zuhany alatt álltam. Próbáltam relaxálni, megtisztítani az elmémet a csapongó, kavargó gondolatoktól. Nem igazán sikerült. Félóra után feladtam és fáradtan dőltem be a pihe-puha ágyikómba. Nem kellett sokat várnom az öntudatlanságra. Az álmom azonban nem volt se békés, se nyugodt. Maga volt a lidércnyomás.